Kategória: Egyéb

A homlokomra van tetoválva,

hogy most kell feltenni ezt a kérdést, gondolta magában a nő, miközben kilépett az üzletből és az elmúlt perceket próbálta értelmezni. Feldúlt, összezavarodott volt, váratlanul érte a férfi őszinte érdeklődése a hogyléte felől. Van valakije, van valakije, mormolta a nő maga elé félhangosan, nincs miről beszélni, nem több, mint ami, nem szabad jelentőséget tulajdonítani az egésznek. Nevetséges vagy – gondolta.  Tégy magadnak egy szívességet, vedd félvállról, majd beszállt az autójába.

Legutóbbi, másfél évvel ezelőtti találkozásukkor a férfi viselkedése, miközben autóztak a nő lakásához, udvariatlan és modortalan volt.  Az úton, tudomást sem véve a mellette ülőről, elmondta a véleményét mindenről, ha kellett, ha nem, az autót vezető nőt figyelemre sem méltatta. A kép megvásárlása, majd az ígéret, hogy felrakja a falra, része volt az üzletnek, plusz szolgáltatás, a jóbarát férj feleségének szólt. A kép a falon csodaszép, majd mindenki ment isten hírével a dolgára. A nő dühöngött magában, itt ül mellettem, telefonon beszél mindenkivel, aki megcsörgeti, mintha a sofőrje lennék. De hát az is volt, ha szigorúan nézzük a tényeket.

Amikor belépett az üzletbe, először a grafikát vette alaposabban szemügyre, amit majd hetek múlva meg fog venni.  Akárcsak az előző, ami azóta a falon lóg, ez is az első pillanatban megragadta, nem eresztette. Látta maga előtt ezt az újabbat a nappali falán, az alkotást fehér keretben, és tudta, sokszor fogja megnézni, minden egyes alkalommal felfedezve egy újabb apróbb részletet, tovább erősítve az első pillanat meglátni és megszeretni érzését.

A képpel volt elfoglalva, és a karácsonyi ajándék kiválasztásával. A korábbi rossz tapasztalatok miatt nem sokat törődött a férfivel. Fizetett majd indulni készült, amikor ezt hallotta. Hogy bírod? Én szinte minden második harmadik héten látok és hallok valamit, amiről ő jut eszembe. Mit szólna hozzá? Biztos lenne valami vicces, szarkazmussal teli megjegyzése, amin először jót mulatsz, majd lassan leesik, hogy mit is jelent az a néhány szó. Sokat gondolok rá. A nő meghökkent és csodálkozva kérdezett vissza: tényleg érdekel, hogy bírom? Kíváncsi vagy rá? Azért kérdeztem. Elmondjam? Mi van, ha jön valaki? Látod, mutatott körbe az üres üzleten és a kihalt utcán, egymás sarkát tapossák vevők, hogy bejuthassanak. Időm, mint a tenger.

A nő belekezdett. Elmondta az elmúlt hónapok történéseit, majd ezzel zárta. Tudom, egy rohadt dög  vagyok, akinek csak azért kellett ez a kapcsolat, hogy az ő elvesztésén túl legyek. Eleinte nem gondoltam, ez terápiának is jó.  Valaki mellett sírni, hozzá bújni, amikor a sírás végén levegőt kapkodva végül álomba szenderülsz. Közben tudod, ez csak erről szól, a következő reggel van valaki melletted. Egyedül is sokat sírtam, de ezek, a másik melletti sírások felértek egy pszichoterápiával.  Vess meg érte. Amikor úgy éreztem, jól vagyok, könyörtelenül kidobtam. Nem vetlek meg, én is ezeken mentem át egy-egy szakítás után. Szóltam is előre a hölgyeknek, hogy sok jóra nem számítsanak, mégis voltak néhányan, akik így is belementek. De hát neked van valakid. Ezek még régebben történtek. Értem. Most mennem kell, jövőre, karácsony előtt ismét találkozunk. Vagy talán korábban. Mi az még flörtölt is velem?

A homlokomra van tetoválva, hogy most kell rákérdezni arra, hogyan érzem magam? Ma ő, tegnap a kolléganőm, előtte a szomszédasszony.  Mi van a homlokomra tetoválva? Jó lenne tudni. Ki lesz a következő, aki megkérdezi, hogy vagyok? Mit mondok majd rá?

Őrangyalommal a Central Parkban

  Ülök a padon, Central Park, New York, szeptember közepe. Tegnap késő éjjel érkeztem, régóta várom a napot, hogy itt lehessek, végre bekövetkezett. Megérkeztem imádott városomban.  Ez a negyedik látogatásom a Nagy Almában, és talán az utolsó is, minden pillanatát ki kell élveznem. Megvan a részletes tervem, napokra lebontva, mikor, hova megyek. A tegnapi utazás kissé megviselt, ezért döntöttem úgy, ide sétálok a parkba, a Guggenheim Múzeumhoz közeli oldalon leülök egy padra, és csak bambulok.

   Lassan esteledik, egyedül a parkban nem biztonságos, el kellene indulnom vissza a szállásomra. Még egy pillantás és mennék. Valaki megkocogtatja a vállamat, összerezzenek.

   Egy aprócska angyal áll előttem. Nem lehet magasabb, mint 150 centi, a szárnyai egészen különlegesek: fehér tollak, itt-ott feketével elegyítve. Úristen, gondolom, ki ez?

-Az isten nevét még gondolatodban se vedd a szádra – indít az angyal. Belelát a fejembe? Igen – jön a felelet – belelátok.

  Egyre rémisztőbb ez a jelenség itt előttem, a ki nem mondott szavaimra adott válaszaival.  Jobbra-balra tekintgetek, körülöttem néhány járókelő, kényelmes tempóban haladnak el előttem, az angyalról ügyet sem vetve.

 – Nem látnak – válaszol a fel sem tett kérdésre. – Csak te látsz, – folytatja – de te is csak olyankor, ha én azt akarom, hogy láss.

Eddig egy szó sem hagyta el a számat, akaratlanul is magamban teszem fel a kérdést: akkor most miért láthatlak? Megmagyarázod?

– Érthetnéd, ha kicsit igyekeznél – jön a válasz – összeszedhetnéd magad, nem szoktál ennyire ostoba lenni. Azért is vagy az egyik kedvencem, mert nem adsz sok munkát. Nem kell mindig mindent a szádba rágni. Ne bízd el magad, de a többiekhez képest egész eszes vagy.

– Na baszd meg – gondolom – egész eszes vagyok? De jó nekem, folytatnám, de közbevág.

– Ne káromkodj, legalábbis olyankor, amikor a közeledben vagyok, nem szeretem.

  A kifinomult angyal megelégeli a felesleges köröket, és a lényegre tér. – Szóval miért vagyok itt, lássuk csak. Tizenhat éves korod óta őrködöm feletted. Akkor írtad azt a néhány sort, ami felkeltette a figyelmemet, és kértem, rendeljenek melléd. Egy határozott és céltudatos tizenéves, eldöntötte, nem hagyja a környezetének, hogy uralkodjanak felette. A saját útját fogja járni. Emlékszel? Ezt írtad: „Nem fogok félni senkitől, féljenek a többiek tőlem.” Megtetszett. A félelem a legnagyobb gátja annak, hogy merjünk saját magunk lenni. Ahogy elnézem az elmúlt éveket, kisebb buktatókat leszámítva, meg is valósítottad az elhatározásodat. Kemény, fegyelmezett és eltökélt vagy. Figyeltelek és amikor kellett, közbe léptem. A legemlékezetesebb cselekedetem a védelmedben az volt, amikor a lányaid az asztalappal játszottak, a lakásotok tetőteraszán. A lap elfordult, a rácsok között kigurult, nekilódult az ötödik emeletről a szűk belvárosi utca aszfaltja felé. Igaz, az utolsó pillanatban, de sikerült egy platós kisteherautót oda irányítanom. A sofőr azóta sem érti, hogy került az asztallap a platóra, de hosszú idő után túltette magát a megmagyarázhatatlanon.

Jól sejtettem, gondoltam magamban, csak így történhetett, és tényleg így is történt.

  Az angyal félbeszakította a gondolatmenetemet. Most nem ezért vagyok itt, ez a közjáték csak arra kellett, hogy azonnal felfogd, ott voltam melletted és a szárnyaimmal – lebbentett egyet, hűs fuvallat kísérte – óvtalak és takargattalak.

  Máskor is jöhettél volna, gondoltam egyre dühödtebben, jó, hogy vagy, de hol voltál, amikor igazán kellettél volna? A férjem betegsége, a korcsolya balesetem, akkor lett volna nagy szükségem rád, de nem engedte befejezni a mondatot.   -Ez itt nem a „Kívánságkosár” nem te döntöd el, mikor lépek közbe. Nem is én döntök, vannak magasabb erők és hatalmak. Hidd el, én mind a kettőnél léptem volna, de a főnök azt mondta, ebbe nem szóljak bele, magasabb helyről jön a döntés, olyanoktól, akik az összefüggéseket is látják, azok mentén irányítják a sorsokat. Rólad úgy döntöttek, ezeket végig kell csinálnod, mindegyiknek megvolt a végkifejlete az első pillanattól kezdve. Most mondok egy titkot, azért a korcsolya baleseted után fokozottan tudtam figyelni rád, szerencsére akkor a főnökségnek nagyobb horderejű eseményekre kellett koncentrálni. Mindenki szabadabban mozgott akkortájt – fejezte be magyarázatot.

  – Na jó akkor, ha kérhetem, – mondtam ki hangosan – elárulnád, mi a fenét akarsz tőlem itt és most? – A mellettem elhaladók kissé furcsán néztek rám, mi van, újabb kótyagos érkezett, aki saját magával vitatkozik?

   – Már megint játszod a hülyét, – sóhajtott nagyot, apró fejét ingatva- szerinted mégis, mit akarhatnék? Melléd ülhetek, kissé elfáradtam az álldogálásban, tartok tőle, nem fog olyan gyorsan menni a megvilágosodásod, mint vártam. Választ sem várva, felpattant mellém, szárnyait eligazgatta, némelyik hozzám ért, az érintésük nyomán béke és nyugalom áradt szét bennem. Ültünk egymás mellett, a nap egyre lejjebb ereszkedett a horizonton, alkonyult. A misztikus érzések és beszélgetések ideje.

 -Tudom miért vagy itt, ne aggódj, nem vagyok hülye – nyugtattam meg. Csak nagyon félek kimondani. Attól talán jobban félek, hogy beteljesül, amit kívánok, mint attól, hogy mégsem fog.

  Ismét sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Mondd ki – sürgetett – ne félj. Emlékezz, mit mondtam korábban. A félelmeink gátolják a vágyaink beteljesülését. Ha vágysz valamire, vagy valakire, merd megfogalmazni, és kezdj el gondolkozni, milyen jelek érkeznek, amikből tudni fogod, itt az idő a cselekvésre.

  Ilyen egyszerű lenne? – gondoltam. – Nem, jött a felelet az angyaltól, egyáltalán nem egyszerű, sőt, roppant nehéz. De meg kell fogalmaznod, és ki kell mondanod, mi az, amit akarsz. Lassan két hónapja ezzel a gondolattal kelsz, ezzel fekszel. Írogatod a verseket, a novellákat, csak akkor tudsz valamit írni, ha vele kapcsolatban jut eszedbe egy téma, amit megírásra érdemesnek gondolsz. Legalább magadnak ne hazudj. Itt távol tőle, merj szembenézni magaddal.

  Hirtelen kifutott az erő belőlem. Csak ültem, hallgattam az angyalt és nem mertem megfogalmazni, amit érzek. Aztán lassan összeszedtem az erőmet, a gondolataimat megzaboláztam, ültünk egymás mellett, ha tudta is, mire gondolok, nem szólt egy szót sem. Lassan teljesen besötétedett. A Guggenheim Múzeum fehér épülete tornyosult mögöttünk. Hátranéztem, bámultam a látványt.

– Azért vagy most itt, mert felette is te őrködsz. Erőd és hatalmad van, hogy irányítsd az eseményeket, ha kimondom, segítesz elérni azt, amire vágyom.

  – Na végre, – súgta halkan – végre megfejtetted. Nem hiába vagytok ti ketten a kedvenceim.  Rám nézett, és felröppent. Egy darabig láttam a Guggenheim épülete felett, a fekete-fehér szárnyakat, majd beleveszett az éjszakába. Felálltam és mielőtt elindultam volna, az égre néztem és annyit mormoltam: igen, akarom őt. Aztán megismételtem, most már hangosan. Akarom őt. Nagyon.

Egy fekete és egy fehér toll ereszkedett alá lassan és puhán. A járdán, a lábaim előtt ért földet.

Az álom

  A férfi forgolódott az ágyában. Egy ismeretlen nő álmában volt.  Nem tudta, miért és hogyan került oda. Ki akart törni az álomból, de nem tudott. Feladta a küzdelmet, és figyelte, mi történik vele és körülötte.

  Egy hatalmas szobában állt. A padlót frissen nyírt, gyönyörű pázsit fedte. Körülötte férfiak és nők, fiatalok és idősek, mindenki kezében pohár. Cipő nélkül sétálgattak a selymes, puha szőnyegen. Beszélgettek, kacagtak, időnként koccintottak egymással.

  Az álmot álmodó nő a férfit követte a tekintetével. Hirtelen szemtől szemben álltak egymással. – Mit akar tőlem? Miért vagyok itt? Miért figyel állandóan? – kérdezte a férfi.

A nő elpirult, lesütötte a szemét. A lába ujjait bámulta, azon gondolkozott, vörösre kellene festenie a körmeit. Mire felnézett, a férfit már messzire sodorták tőle.

  A férfi dühödten próbált kitörni az álom fogságából. Nem igaz, hogy itt kell lennem, mérgelődött. Mit akar ez az ismeretlen nő tőlem? Nagyon bosszant. Ki lehet, miért tart fogva? Hogyan menekülhetnék el?  A saját vad és sodró álmomat akarom.

  A nő  nem követte, nem kereste a férfit a pillantásával. Az ablakhoz lépett, a brokát függönyt széthúzta. Az utcán virágzó cseresznyefák szegélyezték a járdát.  A rózsaszín szirmok bódító illata elborította a szobát. A vendégek az ablakhoz tódultak. Szótlanul gyönyörködtek a látványban, szívták be a szédítő illatot. A távolban hegyek tornyosultak. Szivárványszínű fények ültek az égbe szökő ormokra, majd felröppentek. A színek szétváltak, majd újra összekapaszkodtak. A kék, sárga, narancs, piros és zöld fények világították be a szobát.

  A nő átadta magát a látványnak, ügyet sem vetett a körülötte álldogáló és bámészkodó emberekre. A férfi szavait visszhangoztak a fülében – Mit akar tőlem? Miért vagyok itt? Miért figyel állandóan? Azon tűnődött, mit is válaszolhatott volna a kérdésekre. Elfordult az ablaktól. A szoba üres volt. A cseresznyefák megrázkódtak, ledobálták szirmaikat. A feltámadó szél befújt belőlük néhányat a szobába. A zöld füvön megültek, mint aprócska gyöngyszemek. A hegyek fényei eltűntek, a hatalmas szoba sötétségbe borult. A nő elengedte a férfit az álmából.

  A férfi felriadt. Felült az ágyában.  Érezte, ahogy a nő álmából kiszabadult. Mi volt ez? Ki volt ez? A nyitott ablakhoz lépett. A hajnali fuvallat rózsaszín cseresznyefa szirmokat röpített a lábához.

A mester és a tanítvány

Két férfi áll egymással szemben, beszélgetnek. Hasonló korúak, ősz szakáll, bajusz, az egyik kopasz, a másik rövid hajú.

 A mester kezdi. – Nem hiszem el, hogy ismeretlen szerzőtől jelentetsz meg valakit. Tudni akarod, ki az illető, fontos neked a személyes kötődés. Én is így vagyok vele. A név? Ordít róla, hogy álnév, ne akarj átverni. Kit rejtegetsz? – kérdi.

A tanítvány kissé tépelődik, majd így válaszol.  – Álnév, így igaz. Te is találkoztál már vele.

A mester, arcán hitetlenkedéssel kérdez vissza. Találkoztam vele?

-Igen. Beiratkozott a kurzusodra, az első órán az első sorban ült. Te, szokásod szerint hamar kiszúrtad, csak véletlenül vetődött ide és – úgy téve, mintha nem ő lenne a címzett – egy cinikus megjegyzéssel a tudtára adtad, nem szívesen látod itt.  Azonnal értette, neki szól az üzenet. Ha nem tart attól, hogy a teremből kifelé menet a néhány lépést egy újabb, szarkazmussal teli néhány szó kíséri, gondolkodás nélkül elhagyja az előadót. Nagyon rossz emlékei vannak erről a 90 percről.  Amikor elmondtam, hogy én is felvettem a kurzusodat és mennyire élvezem, hosszú másodpercekre elakadt a szava. Nem emlékszem mikor vártam ilyen hosszan a válaszára.

– Voltak néhányan ilyenek, mindre nem emlékszem – felelte a mester. Szóval ez az ismeretlen valaki, most, a korábbi kellemetlen tapasztalatok ellenére, írásra adta fejét. Igen is meg nem is. A líra kurzusra iratkozott be, most prózával próbálkozik.

– Értem. Nem rossz, de egy szépíró kurzuson tudnék és kellene is mit csiszolni rajta. – jött a válasz.

– Erről szól ez az egész. Valahogy fel akartuk kelteni a figyelmedet.  – felelte a tanítvány.

-Szóval csapdát állítottatok én pedig annak rendje-módja szerint belesétáltam. A mester elgondolkodva nézett az előtte álló tanítványra.

– Így is fogalmazhatunk.  – mondta ő.

A nő távolabbról követi a diskurzust. Hallani nem hallja, de tudja, róla van szó. Bánja is, nem is. Amikor a tanítvány megkérte az engedélyt az első három írás közléséhez, meglepődött, majd belement. Komolyan vette, mint mindent, amit csinált, de nem vágyott arra, hogy ezeket az írásokat a családja, barátai, ismerősei olvassák. Különösen a két lánya nem. Az elmúlt hetekben egyre tudatosabban alakítja ki az egy csatornás információ áramlást, ami ebben az esetben csak a tanítványt jelenti. Ami kicsit is intim, abból az érintetteket ki akarja zárni. Olvasta anyja írásait, hallotta történeteit, amik felnőttként is zavarba hozták. Nem akarta megismételni a sajátjaival. Akármennyire is jó a kapcsolat anya és a lányai között, vannak, amik nem tartoznak még a felnőtt gyerekekre sem.

Várja, mikor jön el a pillanat, amikor ők ketten egyszerre felé fordulnak, ezzel jelezve, itt az ideje, csatlakozzon hozzájuk. A nő türelmesen álldogál, miközben vár, a szavakat keresgéli, amikkel bekapcsolódik kettejük párbeszédébe.

A találkozásig minden egyszerűnek tűnt. Elhatározta, írni és fotózni fog. Amikor a tanítványnak ezt említette, harsány kirohanás volt a válasz. Persze, mind addig, amíg a vadászat sikeresen be nem fejeződik. Mint a lehullott leveleket ősszel a gereblyézés után, ezeket is kidobod. Nem gondolod komolyan. Ne ordíts velem.

Dühében leült a gép elé és szinte percek alatt megírta azt a három etűdöt, ami miatt, ők ketten most beszélgetnek. Felidézte azt az előadást. Igen, azért döntött a kurzus mellett, mert nem volt egyéb lehetőség. Meg kell szerezni a kreditet, ez valamennyire közel állt hozzá. Arra persze nem számított, hogy a korábbiakkal ellentétben, rideg fogadtatásban lesz része. Jóval idősebb volt azoknál, akikkel a csoportban együtt tanult, lelkes volt, és a professzorok többsége imádta az elszántságát, a tudását, a maximalizmusát. A mestert nem hatotta meg.

Minden egyes neki címzett szava megalázó. Csak olyanokat akart látni maga körül, akik nem a kötelezően megszerzendő kredit miatt ülik végig az előadást.

Áll és vár. Az első három írás megjelenése felrázta, ráébresztették arra, hogy vannak a múltjában folytatható és folytatandó próbálkozások.

Nézte a két férfit miközben beszélgetnek. Mit is várok ettől a találkozástól?  Talán a tündérmesét, a mester ránéz, te vagy, akire várok. Rideg elutasítást, nyugodtan engedje el, nem kell időt, energiát és papírt pazarolni. Találjon valami mást, amivel az idejét hasznosan eltöltheti.

Tépelődik. Most még kiszállhat, itt hagyhatja őket, fel sem tűnne a távozása. Megfutamodás? Az is lehet megoldás. Nincs még itt az ideje. Sarkon fordult és elment.

A két férfi néhány másodperc múlva veszi csak észre, már nem áll ott.

-Most is menekül, mint a múltkor. Na látod, ezt láttam akkor is – mondja a mester – igazam volt. Majd, ha itt az idő, tudom, – fejezi be a tanítvány, aminek meg kell történnie, meg fog történni.

1. fejezet 

Avenasian Alexandra

Az örmény hercegnő, az anyám, Pestszentimrén született, a második világháború előtt, katonatiszt apja és gyári munkás anyja második gyermekeként.

Nagyapja, a dédnagyapám a szülővárosából, Konstantinápolyból emigrált Budapestre, az örmény népírtás elől. A népírtás II. Abdul Hamid (1876-1909) uralkodása alatt kezdődött. A 19. század végén, az örmények egyre erősödő politikai ellenállását diktatórikus eszközökkel torolta meg az uralkodó: 1895-ben Erzerumban, tízezer örményt mészároltak le.   A mészárlás hírére a New York Times cikke ezekkel a szavakkal reagált „a kis-ázsiai keresztények megsemmisítésére irányuló nyilvánvaló politikai törekvésről” van szó.” *  Az örmények ellenállása az Oszmán Birodalom hanyatlását is elősegítette,

A család birtokában megmaradt, megsárgult iratok igazolják dédnagyapám születése dátumát, 1860, és a helyét, Konstantinápoly. Örmény származású fűszerkereskedő, török állampolgár volt. Eljövetelét Törökországból családi legendák színezik, ezek szerint golyózáportól kísérve, úszva menekült el a szülővárosából, a Boszporuszon át Európába.  A történet folytatása is erős, eszerint tett egy kis kitérőt, Párizsba vitte a kalandvágya. Itt találkozott Prohászka Ottokárral. Sajnos ennek a történetnek további kibontása nincs, a kitalálója elvarratlanul hagyta a szálat. A párizsi kitérő talán igaz, de erre semmi bizonyíték nincs. xxxxx

Dédnagyapám Pestszentlőrincen telepedett le a 19. század végén, talán 1896-ban. A huszadik század elejére jó egzisztenciájú fűszerüzlet és kávéház tulajdonos volt. Megkérte a magyar állampolgárságot. Néhány év elteltével érdeklődött, hol tart ügyének az elbírálása. A Magyar Királyi Belügyminisztérium 1913. május hó 20-án igazolást állított ki arról, hogy az 1901 óta folyamatban lévő honosítási eljárásnak eleget nem tudnak tenni, mert a születési- és azonossági bizonyítványát Konstantinápolyba küldték, ahonnan azokkal kapcsolatban válasz még nem érkezett.

A bürokrácia akkortájt is a saját és kifürkészhetetlen útját járta. Az 1913. június hó 5-én kelt, a Magyar Királyi Belügyminisztérium által jegyzett „Honosítási okirat” tanúsága szerint felvétetett a magyar állampolgárok közé. Ezek szerint a születési és azonossági bizonyítvány visszaérkezett Konstantinápolyból. Az állampolgárságra várakozva családot alapított. 1906. szeptember 24-én feleségül vette a kávéházában pénztárosként dolgozó Papp Irént. Hét gyermekük született, három fiú, akiknek a keresztneve b betűvel, négy lány, az övék   i betűvel kezdődött. A praktikum vezette ezeket a névadásokat. Valamelyik gyermek korai halála után az újszülött megörökölheti a halott csecsemő ruháit, a kezdőbetűket nem kell áthímezni.

Házasságkötésükkor két gyermekük volt, az 1902-ben született Irén és az 1904-ben születetett Béla, a nagyapám. Minden második éveben születtek gyermekek, közülük hárman csecsemőkorban meghaltak: Miksa (1900), Ilona (1906) és Barnabás (1908). Megélték a felnőttkort: Bertalan (1910), Irma (1912), Izabella (1914) Ibolya (1916) és Bertold (1918) ő volt a család második világháborús áldozata. Halálának pontos helye és ideje nem ismert, talán 1943, Don kanyar.

*forrás Wikipédia

A Tanácsköztársaság leverése után behívott román hadsereg katonái dédnagyapámat megverték. Élete hátralévő két évét szellemi és fizikai roncsként élte 1921-ben bekövetkezett haláláig. Nagyapám próbálta meg átvenni tőle a családfenntartó szerepét, az üzletet tovább vinni, ingót és ingatlant megőrizni. Hiába igyekezett, egyfelől nem értett hozzá – 17 éves volt ekkor tájt – másrészt a húgai ragaszkodtak a korábbi életszínvonalhoz, ezért a meglévő javak hamar elúsztak, árverezésre kerültek.  Nagyapám minden igyekezete hiábavaló volt, a vagyon maradékát szinte teljes egészében lefoglalták.  

Nagyapám és nagyanyám 1931-ben összeházasodtak. Mind kettejüknek volt munkája és jövedelme, nagyapám katonatiszt, nagyanyám gyári munkás volt. Amikor adódott egy lehetőség a megmaradt vagyon egy részének visszavásárlására, anyagi segítséget ajánlottak ehhez a családnak.  A rátarti és büszke húgok nem fogadták el a kínálkozó lehetőséget. Nagyanyámat férjvadásznak tekintették, bátyjuknak jobb partit képzeltek el. Visszautasították a felajánlott lehetőséget, inkább választották a nyomorgást, a nélkülözést, mintsem lekötelezettjei legyenek a megvetett „betolakodónak”, a nagyanyámnak.

Nagyszüleim első gyermeke 1932-ben, az év első hónapjában, hat hónapra született. Szülőanyja a világra jövetele első pillanatától csodagyereknek tekintette a fiát. Jól lehet, a rokonok nem hitték el nagyanyám meséjét a koraszülöttként világra jött, ép és egészséges gyerekről, de ő ragaszkodott ennek a valódiságához. Ennek alátámasztására elhíresztelte, hogy a házasságkötés előtt leendő férjével összeveszett, három hónapig nem is találkoztak, tehát képtelenség, amit a rosszindulatú család terjeszt a házasság idő előtti elhálásáról. Ez a történet évekkel később anyám unokatestvérének is megtetszett. Amikor az ő fia hat hónapra a házasságkötés után megszületett, szóról-szóra ezzel a „házasságkötés előtt három hónappal szakításban voltunk, nem is találkoztunk” mesével hárította a vádakat. Így lesz egy ügyes hazugság téren és időn át része a családi kánonnak.

Nagyapám húgai a vagyon elvesztése után a múlt színezgetésével és a családi legendák tovább szövögetésével múlatták idejük nagyrészét. Anyám bátyjának a megszületése után a történetek tovább terebélyesedtek. A nagynénik addig-addig nézegették dédnagyapám megsárgult papírjait, míg valahonnan azt olvasták ki, hogy ők, az Avenasianok nemesi származásúak.  Nagybátyám herceg, anyám hercegnő. Nagyanyám, bár a szíve mélyén pontosan tudta, mennyire távol áll ez a valóságtól, a szürke hétköznapoktól való menekülés elhitette vele, hogy sógornői jól értelmezték a papírokat: az ő gyerekei előkelő származásúak. A hétvégi, kötelezően a családdal töltött délutánok ezeknek a meséknek a színezésével teltek. Minden vasárnap este azzal az egyre erősödő hittel búcsúztak el egymástól, hogy az általuk kitalált történetek igazak.

Az első gyermek után 1935-ben Pestszentimrén megszületett a második, anyám. Közismert, csak az elsőszülött érkezik hamarabb, általában a házasságkötés után hat hónappal. Az utána érkezők kilenc hónappal érkeznek, ahogy ezt a természet előírja. Nagyanyám nagyon megszenvedte második gyermeke világra jöttét. Egy teljes napon át vajúdott, mire a kislánya megszületett. A kimerült nőnek csak egyre volt ereje, elsuttogta a gyermek nevét: Alexandra. Nagyanyámat az utált sógornők elbeszélései a mesés örmény hercegi ősökről egyre inkább beszippantották. Elhatározta, ha lánya lesz, különleges nevet fog kapni. Titokban tartotta mindenki előtt a tervét, mindaddig, amíg a baba világra nem jött. Ekkor nagyanyám számára elérkezett a régen várt pillanat, és elsuttogta a nevet, amit az újszülött megkapott a keresztségben: Alexandra.

Anyám gyönyörű kislány volt, hatalmas, tengerzöld szemek, sötétbarna loknis haj. Nagyapám húgai imádták, egyikük örökbe akarta fogadni, amit a szülők természetesen visszautasítottak. Ahogy cseperedett a kis Alexandra, kiderült, nem csak szép, de hihetetlenül okos is. A nagynénik határtalanul rajongtak érte.  Féltő szeretettel vették körül, ő volt a családi összejövetelek sztárja, szavalt, énekelt, talán még táncolt is, a rokonok nagy-nagy örömére. A sógornők ugyan nem vallották be, de elégedettek voltak a bátyjuk feleségének a névválasztásával, igen, illik az örmény hercegnőhöz, ismerték el, de csak magukban.

Anyám az óvodától az általános iskoláig remekelt.  Szeretett tanulni, gyorsan elsajátította a mondókákat és dalokat az óvodában, az iskolában az írást-olvasást, később a reál és humán tantárgyakban is kitűnt. Nagyanyám sokszor emlegette, annyira kötelességtudó volt, hogy néha álmában felülve elkezdte mondani a tananyagot, amit délután megtanult.  Szülei döbbenten és félelemmel telve hallgatták lányuk éjszakai lecke felmondását.

A tudása, a tehetsége és a szorgalma alapján gimnáziumba mehetett volna, de nagyapám katonatiszti múltja ezt meggátolta, osztályidegen, ahogy abban az időben kategorizálták a szülők foglakozása, és származása szerint gyerekeket. De erről majd később.

A pince közepén állok. A falak mellett végig polcok, ezek valamelyikére tettem a kis fedeles, fehér műanyag dobozt az előző évről megmaradt vetőmagokkal. Akárhogy pásztázok, nem találom. Itt kell lennie, itt kell lennie mormolom félhangosan. Benézek minden zugba, szatyorba, nagyobb dobozba, ládába, reménytelen. Az egyik sarokban egy közepes méretű szatyor, szétnyitom, talán itt lesz.

A korcsolya, térd- és könyökvédővel, sisakkal, amit már túl későn vettem meg.

A korcsolya, sóhajtok egy nagyot, odébb lököm a szatyrot, hátha mögötte lesz, amit keresek. Ott sincs. Még egy pillantás a korcsolyára, azután gondosan visszahajtogatom a füleket, zárják le, takarják el a kalandomnak az emlékét is.

A korcsolya megvolt már évekkel ezelőtt.  Majd megtanulok, majd megtanulok, ígérgettem magamnak.  Nem halhatok meg addig, amíg gyerekkori álmomat valóra nem váltom.  Az évek múlásával az álom beteljesítése egyre lehetetlenebbnek tűnt. A sors azonban váratlanul közbe szólt, és csavart egyet kettőnk viszonyán.

Vejem kedvenc sportja a jégkorong. Ő ugyan nem tud korcsolyázni, de elhatározta, ha gyerekei lesznek, ők hokizni fognak.  Megszülettek a fiúk elérték a kort, amikortól mehettek edzeni. Egyiknek sem tetszett túlságosan, ám néhány hónap elteltével, az újabb próba sikert hozott- mind a kettő rákapott a jeges sportra, azóta is járnak rendületlenül.

Eljött a pillanat, ami megerősített a célom elérésében: az unokáim sikeres hoki játékosok lesznek, de a nagyanyjuk nem tud korcsolyázni. Ez így nem mehet tovább, gondoltam, elkezdtem helyet és edzőt keresni, ahol megtanítanak siklani a jégen; nem volt egyszerű.

Már szinte feladtam, amikor a közeli község ideiglenesen felállított jégsátrában találtam egy kezdő csoportot, menjek várnak sok szeretettel.

Az edző kedves volt és segítőkész, a lányok a csoportban barátságosak. Élveztem az órákat. Úgy zajlott az oktatás, ahogy kellett, alapok, gyakorlás, sok-sok bátorítás. A harmadik héten az egyik feladatnál az edző nagyon megdicsért, és így szólt a többiekhez:

-Ha ő meg tudja ilyen jól csinálni, nektek is meg kell. 

Ez a mondat végzetes hiba volt. Elbíztam magam, aminek egy hatalmas hanyatt esés lett a vége. Mindenki halálra rémült. Az edző segített talpra állni, megkérdezte, tudom-e hol vagyok, mennyit mutatott az ujjaival.  A szokásos ellenőrzés az ilyen esések után.

Akkor rendben volt minden. Nem fájt semmim, nem szédültem, hazamentem autóval, jól éreztem magam.

Az edzések egy időre abbamaradtak, nem a baleset volt az elsődleges oka.  A következő héten, csütörtökön megszületett harmadik unokám, kisebb lányom kislánya. Nagy öröm, a szülés hamar, gond nélkül lezajlott, baba és mama egészségesek, a korcsolya huss, tova szállt egy időre.

Békésen elteltek az ünnepek. Új év reggelén a kutyával kimentünk a mezőre, futással indítottam volna az új évet. A lábam nem vitt. Nem értettem, hiába próbáltam, nem és nem. A gyaloglás ment, a futás nem.

Hétfőn reggel furcsán éreztem magam, szédültem. Bementem dolgozni, a szédülés elkísért. Szerdán már annyira erős volt, hogy itthonról dolgoztam, nem mertem kockáztatni, hogy autóba ülök.

Bejelentkeztem neurológiai vizsgálatra. Semmi. A következő héten látogatás háziorvosnál. Elmondtam a tünetet, felírt rá gyógyszert, elküldött laborba. Semmi. Kicsit magas a cukrom, menjek diabétesz szakorvoshoz. Orvostól orvosig mentem, nem találták a szédülés okát, ami egyre erősebb és zavaróbb lett.

Már a házból sem mertem kimozdulni, aztán az ágyból sem, mert lépten-nyomon estem, keltem. Hatalmas vérláfutás jobb szemem alatt az egyik esés után, lila, zöld és még ki tudja milyen színekben pompázott.  Nem forgott a nyelvem, nem tudtam bekapcsolni a számítógépet, egye nehezebben ment az öltözködés.

Január 31-én vasárnapra bejelentkeztem CT vizsgálatra, de nem tudtam addig várni, percről percre rosszabbul lettem. Csütörtökön taxit hívtam, bevitettem magam a Baleseti Sebészet sürgősségi osztályára. CT. Semmi. Kiléptem a kórházból pár lépés után elkezdett forogni velem a világ, elvágódtam. Hárman kerültek elő a semmiből, talpra segítettek, megkérdezték, tudnak-e még valamit tenni értem. Felhívtam a lányomat. Megérkezett, elkérte az ambuláns lapot, holnap jövünk vissza, ez nagyon nincs így rendben.

Hazamentünk hozzám, összeszedtük a kutyát, majd vissza hozzájuk a belvárosba, az éjszakát náluk töltöttük.

A kutya megkavarta az amúgy is bonyolult helyzetet. A kertből a városba állapot teljesen kizökkentette, hiába vitte le a lányom, hogy elvégezze a dolgát, nem tette. Másnap reggel a vejem elvitte az idősebb lányomékhoz, ott a kertben végre kiengedte, amit lassan egy napja tartogatott magában.

Péntek, ismét a Baleseti Sebészeti. Újabb CT vizsgálat.

-Maga innen már nem megy sehova, azonnal visszük a műtőbe, vérömleny van a koponyája bal oldalán – került elő az ügyeletes orvos a vizsgálat eredményével.

A bal oldalon? De hiszen a jobb oldalamat ütöttem meg. Ezen persze nem volt sem idő, sem alkalom elmélkedni, végre megvan, mi bajom, közel a felépülés.

Felkészítés után visznek be a műtőbe, altatnak, tolnak kifele.

-Tudja, hol van, mi történt magával? – kérdezi az orvos.

-Igen, – felelem- kórházban vagyok, megműtöttek, és most jól vagyok.

– Itt a telefon beszéljen a lányával.

Minden rendben, egy éjszaka az őrzőben. A szédülést mintha elvágták volna.

Másnap levittek az osztályra, a holmim is bekerült, telefon, gyógyszerek, könyv, kezdtem újra embernek érezni magam.  Mintha nem is magyar kórházban lettem volna.  A nővérek kedvesek, segítőkészek, bármit kértem, nem volt pofa vágás, hiszti, mindent kérést azonnal teljesítettek.

Hétfő, nagyvizit. A főorvos kedves, barátságos, ámde szigorú. Megkérdezte, jól vagyok-e a műtét után, hogy állok a futással, mikorra tervezem a maratont. Majd lépett is tovább a következő beteghez.

Kedd. Nagyvizit. A főorvos úr elnézést kért, majd így folytatta:

-Sajnos holnap megint meg kell műtenünk. A másik oldalon is van egy vérömleny, nem vettük észre, ne haragudjon.

Ne haragudjak? Elnézést kér? Mi van?

Szerda, az második műtét napja.  Előtte kopaszra borotváltak. Nem baj, majd kinő. Egyedül kisebb fiú unokám aggódott a hír hallatán. Kopasz fejjel, hogy fog a mama randizni?

Ismét a műtőben, két óra múlva újra az ágyamban. Telefon a lányoknak, minden rendben, nem kell izgulni, túl vagyok rajta. A kutya jól van? Igen a fiúk nagyon élvezik, hogy itt van. Nektek is adhatom. Nem ragaszkodunk hozzá, jött a válasz a lányomtól.

A fejemből mind a két oldalon csövek lógtak ki, amit egy-egy nap eltéréssel szedtek ki. A főnővér megdicsért:

-Maga aztán jól tűri a megpróbáltatásokat. Mások olyan hisztit vágnak le, maga meg szisszenés nélkül állja a fájdalmat -osztja meg a tapasztalatait a többi betegről.

Az esti viziten a rezidens fiatal doktor is ezzel kívánt jó éjszakát, maga aztán jól tűrte a megpróbáltatásokat. Úgy látszik, tényleg hős vagyok.

Eltelt 10 nap kidobtak a kórházból. Megyek a kisebb lányomhoz, hogy felügyelet alatt legyek. Illetve még sem. A szobatársam covidos, hiába negatív az én tesztem, hozzájuk, az újszülött mellé nem mehetek.

Megyek haza. Ebből aztán sírás, hiszti, nem igaz, hogy milyen felelőtlen vagy, mi van, ha megszédülsz, elesel, ott vagy egyedül?

-Nem fogok megszédülni, minden nap bejelentkezem telefonon, rendelek kaját, vigyázok magamra, no para – ígértem meg mindenkinek

Lassan lehiggadt mindenki, eltelt az első néhány nap itthon, egyedül. A fejem nem fáj, nem szédülök, a sebeket lányom minden nap átkötözte, beszámolt a kutyáról. Hozott ennivalót, szóval minden remekül alakult.

Következő hét. Február 13. Levelet kaptam az egyik internetes társkeresőn.

-Szeretnék megismerkedni veled, nagyon szimpatikus vagy – írta a férfi.

Így kezdődött. A korcsolya nem, az első kapcsolat a férjem halála után összejött.