Kategória: Egyéb

1. fejezet 

Avenasian Alexandra

Az örmény hercegnő, az anyám, Pestszentimrén született, a második világháború előtt, katonatiszt apja és gyári munkás anyja második gyermekeként.

Nagyapja, a dédnagyapám a szülővárosából, Konstantinápolyból emigrált Budapestre, az örmény népírtás elől. A népírtás II. Abdul Hamid (1876-1909) uralkodása alatt kezdődött. A 19. század végén, az örmények egyre erősödő politikai ellenállását diktatórikus eszközökkel torolta meg az uralkodó: 1895-ben Erzerumban, tízezer örményt mészároltak le.   A mészárlás hírére a New York Times cikke ezekkel a szavakkal reagált „a kis-ázsiai keresztények megsemmisítésére irányuló nyilvánvaló politikai törekvésről” van szó.” *  Az örmények ellenállása az Oszmán Birodalom hanyatlását is elősegítette,

A család birtokában megmaradt, megsárgult iratok igazolják dédnagyapám születése dátumát, 1860, és a helyét, Konstantinápoly. Örmény származású fűszerkereskedő, török állampolgár volt. Eljövetelét Törökországból családi legendák színezik, ezek szerint golyózáportól kísérve, úszva menekült el a szülővárosából, a Boszporuszon át Európába.  A történet folytatása is erős, eszerint tett egy kis kitérőt, Párizsba vitte a kalandvágya. Itt találkozott Prohászka Ottokárral. Sajnos ennek a történetnek további kibontása nincs, a kitalálója elvarratlanul hagyta a szálat. A párizsi kitérő talán igaz, de erre semmi bizonyíték nincs. xxxxx

Dédnagyapám Pestszentlőrincen telepedett le a 19. század végén, talán 1896-ban. A huszadik század elejére jó egzisztenciájú fűszerüzlet és kávéház tulajdonos volt. Megkérte a magyar állampolgárságot. Néhány év elteltével érdeklődött, hol tart ügyének az elbírálása. A Magyar Királyi Belügyminisztérium 1913. május hó 20-án igazolást állított ki arról, hogy az 1901 óta folyamatban lévő honosítási eljárásnak eleget nem tudnak tenni, mert a születési- és azonossági bizonyítványát Konstantinápolyba küldték, ahonnan azokkal kapcsolatban válasz még nem érkezett.

A bürokrácia akkortájt is a saját és kifürkészhetetlen útját járta. Az 1913. június hó 5-én kelt, a Magyar Királyi Belügyminisztérium által jegyzett „Honosítási okirat” tanúsága szerint felvétetett a magyar állampolgárok közé. Ezek szerint a születési és azonossági bizonyítvány visszaérkezett Konstantinápolyból. Az állampolgárságra várakozva családot alapított. 1906. szeptember 24-én feleségül vette a kávéházában pénztárosként dolgozó Papp Irént. Hét gyermekük született, három fiú, akiknek a keresztneve b betűvel, négy lány, az övék   i betűvel kezdődött. A praktikum vezette ezeket a névadásokat. Valamelyik gyermek korai halála után az újszülött megörökölheti a halott csecsemő ruháit, a kezdőbetűket nem kell áthímezni.

Házasságkötésükkor két gyermekük volt, az 1902-ben született Irén és az 1904-ben születetett Béla, a nagyapám. Minden második éveben születtek gyermekek, közülük hárman csecsemőkorban meghaltak: Miksa (1900), Ilona (1906) és Barnabás (1908). Megélték a felnőttkort: Bertalan (1910), Irma (1912), Izabella (1914) Ibolya (1916) és Bertold (1918) ő volt a család második világháborús áldozata. Halálának pontos helye és ideje nem ismert, talán 1943, Don kanyar.

*forrás Wikipédia

A Tanácsköztársaság leverése után behívott román hadsereg katonái dédnagyapámat megverték. Élete hátralévő két évét szellemi és fizikai roncsként élte 1921-ben bekövetkezett haláláig. Nagyapám próbálta meg átvenni tőle a családfenntartó szerepét, az üzletet tovább vinni, ingót és ingatlant megőrizni. Hiába igyekezett, egyfelől nem értett hozzá – 17 éves volt ekkor tájt – másrészt a húgai ragaszkodtak a korábbi életszínvonalhoz, ezért a meglévő javak hamar elúsztak, árverezésre kerültek.  Nagyapám minden igyekezete hiábavaló volt, a vagyon maradékát szinte teljes egészében lefoglalták.  

Nagyapám és nagyanyám 1931-ben összeházasodtak. Mind kettejüknek volt munkája és jövedelme, nagyapám katonatiszt, nagyanyám gyári munkás volt. Amikor adódott egy lehetőség a megmaradt vagyon egy részének visszavásárlására, anyagi segítséget ajánlottak ehhez a családnak.  A rátarti és büszke húgok nem fogadták el a kínálkozó lehetőséget. Nagyanyámat férjvadásznak tekintették, bátyjuknak jobb partit képzeltek el. Visszautasították a felajánlott lehetőséget, inkább választották a nyomorgást, a nélkülözést, mintsem lekötelezettjei legyenek a megvetett „betolakodónak”, a nagyanyámnak.

Nagyszüleim első gyermeke 1932-ben, az év első hónapjában, hat hónapra született. Szülőanyja a világra jövetele első pillanatától csodagyereknek tekintette a fiát. Jól lehet, a rokonok nem hitték el nagyanyám meséjét a koraszülöttként világra jött, ép és egészséges gyerekről, de ő ragaszkodott ennek a valódiságához. Ennek alátámasztására elhíresztelte, hogy a házasságkötés előtt leendő férjével összeveszett, három hónapig nem is találkoztak, tehát képtelenség, amit a rosszindulatú család terjeszt a házasság idő előtti elhálásáról. Ez a történet évekkel később anyám unokatestvérének is megtetszett. Amikor az ő fia hat hónapra a házasságkötés után megszületett, szóról-szóra ezzel a „házasságkötés előtt három hónappal szakításban voltunk, nem is találkoztunk” mesével hárította a vádakat. Így lesz egy ügyes hazugság téren és időn át része a családi kánonnak.

Nagyapám húgai a vagyon elvesztése után a múlt színezgetésével és a családi legendák tovább szövögetésével múlatták idejük nagyrészét. Anyám bátyjának a megszületése után a történetek tovább terebélyesedtek. A nagynénik addig-addig nézegették dédnagyapám megsárgult papírjait, míg valahonnan azt olvasták ki, hogy ők, az Avenasianok nemesi származásúak.  Nagybátyám herceg, anyám hercegnő. Nagyanyám, bár a szíve mélyén pontosan tudta, mennyire távol áll ez a valóságtól, a szürke hétköznapoktól való menekülés elhitette vele, hogy sógornői jól értelmezték a papírokat: az ő gyerekei előkelő származásúak. A hétvégi, kötelezően a családdal töltött délutánok ezeknek a meséknek a színezésével teltek. Minden vasárnap este azzal az egyre erősödő hittel búcsúztak el egymástól, hogy az általuk kitalált történetek igazak.

Az első gyermek után 1935-ben Pestszentimrén megszületett a második, anyám. Közismert, csak az elsőszülött érkezik hamarabb, általában a házasságkötés után hat hónappal. Az utána érkezők kilenc hónappal érkeznek, ahogy ezt a természet előírja. Nagyanyám nagyon megszenvedte második gyermeke világra jöttét. Egy teljes napon át vajúdott, mire a kislánya megszületett. A kimerült nőnek csak egyre volt ereje, elsuttogta a gyermek nevét: Alexandra. Nagyanyámat az utált sógornők elbeszélései a mesés örmény hercegi ősökről egyre inkább beszippantották. Elhatározta, ha lánya lesz, különleges nevet fog kapni. Titokban tartotta mindenki előtt a tervét, mindaddig, amíg a baba világra nem jött. Ekkor nagyanyám számára elérkezett a régen várt pillanat, és elsuttogta a nevet, amit az újszülött megkapott a keresztségben: Alexandra.

Anyám gyönyörű kislány volt, hatalmas, tengerzöld szemek, sötétbarna loknis haj. Nagyapám húgai imádták, egyikük örökbe akarta fogadni, amit a szülők természetesen visszautasítottak. Ahogy cseperedett a kis Alexandra, kiderült, nem csak szép, de hihetetlenül okos is. A nagynénik határtalanul rajongtak érte.  Féltő szeretettel vették körül, ő volt a családi összejövetelek sztárja, szavalt, énekelt, talán még táncolt is, a rokonok nagy-nagy örömére. A sógornők ugyan nem vallották be, de elégedettek voltak a bátyjuk feleségének a névválasztásával, igen, illik az örmény hercegnőhöz, ismerték el, de csak magukban.

Anyám az óvodától az általános iskoláig remekelt.  Szeretett tanulni, gyorsan elsajátította a mondókákat és dalokat az óvodában, az iskolában az írást-olvasást, később a reál és humán tantárgyakban is kitűnt. Nagyanyám sokszor emlegette, annyira kötelességtudó volt, hogy néha álmában felülve elkezdte mondani a tananyagot, amit délután megtanult.  Szülei döbbenten és félelemmel telve hallgatták lányuk éjszakai lecke felmondását.

A tudása, a tehetsége és a szorgalma alapján gimnáziumba mehetett volna, de nagyapám katonatiszti múltja ezt meggátolta, osztályidegen, ahogy abban az időben kategorizálták a szülők foglakozása, és származása szerint gyerekeket. De erről majd később.

A pince közepén állok. A falak mellett végig polcok, ezek valamelyikére tettem a kis fedeles, fehér műanyag dobozt az előző évről megmaradt vetőmagokkal. Akárhogy pásztázok, nem találom. Itt kell lennie, itt kell lennie mormolom félhangosan. Benézek minden zugba, szatyorba, nagyobb dobozba, ládába, reménytelen. Az egyik sarokban egy közepes méretű szatyor, szétnyitom, talán itt lesz.

A korcsolya, térd- és könyökvédővel, sisakkal, amit már túl későn vettem meg.

A korcsolya, sóhajtok egy nagyot, odébb lököm a szatyrot, hátha mögötte lesz, amit keresek. Ott sincs. Még egy pillantás a korcsolyára, azután gondosan visszahajtogatom a füleket, zárják le, takarják el a kalandomnak az emlékét is.

A korcsolya megvolt már évekkel ezelőtt.  Majd megtanulok, majd megtanulok, ígérgettem magamnak.  Nem halhatok meg addig, amíg gyerekkori álmomat valóra nem váltom.  Az évek múlásával az álom beteljesítése egyre lehetetlenebbnek tűnt. A sors azonban váratlanul közbe szólt, és csavart egyet kettőnk viszonyán.

Vejem kedvenc sportja a jégkorong. Ő ugyan nem tud korcsolyázni, de elhatározta, ha gyerekei lesznek, ők hokizni fognak.  Megszülettek a fiúk elérték a kort, amikortól mehettek edzeni. Egyiknek sem tetszett túlságosan, ám néhány hónap elteltével, az újabb próba sikert hozott- mind a kettő rákapott a jeges sportra, azóta is járnak rendületlenül.

Eljött a pillanat, ami megerősített a célom elérésében: az unokáim sikeres hoki játékosok lesznek, de a nagyanyjuk nem tud korcsolyázni. Ez így nem mehet tovább, gondoltam, elkezdtem helyet és edzőt keresni, ahol megtanítanak siklani a jégen; nem volt egyszerű.

Már szinte feladtam, amikor a közeli község ideiglenesen felállított jégsátrában találtam egy kezdő csoportot, menjek várnak sok szeretettel.

Az edző kedves volt és segítőkész, a lányok a csoportban barátságosak. Élveztem az órákat. Úgy zajlott az oktatás, ahogy kellett, alapok, gyakorlás, sok-sok bátorítás. A harmadik héten az egyik feladatnál az edző nagyon megdicsért, és így szólt a többiekhez:

-Ha ő meg tudja ilyen jól csinálni, nektek is meg kell. 

Ez a mondat végzetes hiba volt. Elbíztam magam, aminek egy hatalmas hanyatt esés lett a vége. Mindenki halálra rémült. Az edző segített talpra állni, megkérdezte, tudom-e hol vagyok, mennyit mutatott az ujjaival.  A szokásos ellenőrzés az ilyen esések után.

Akkor rendben volt minden. Nem fájt semmim, nem szédültem, hazamentem autóval, jól éreztem magam.

Az edzések egy időre abbamaradtak, nem a baleset volt az elsődleges oka.  A következő héten, csütörtökön megszületett harmadik unokám, kisebb lányom kislánya. Nagy öröm, a szülés hamar, gond nélkül lezajlott, baba és mama egészségesek, a korcsolya huss, tova szállt egy időre.

Békésen elteltek az ünnepek. Új év reggelén a kutyával kimentünk a mezőre, futással indítottam volna az új évet. A lábam nem vitt. Nem értettem, hiába próbáltam, nem és nem. A gyaloglás ment, a futás nem.

Hétfőn reggel furcsán éreztem magam, szédültem. Bementem dolgozni, a szédülés elkísért. Szerdán már annyira erős volt, hogy itthonról dolgoztam, nem mertem kockáztatni, hogy autóba ülök.

Bejelentkeztem neurológiai vizsgálatra. Semmi. A következő héten látogatás háziorvosnál. Elmondtam a tünetet, felírt rá gyógyszert, elküldött laborba. Semmi. Kicsit magas a cukrom, menjek diabétesz szakorvoshoz. Orvostól orvosig mentem, nem találták a szédülés okát, ami egyre erősebb és zavaróbb lett.

Már a házból sem mertem kimozdulni, aztán az ágyból sem, mert lépten-nyomon estem, keltem. Hatalmas vérláfutás jobb szemem alatt az egyik esés után, lila, zöld és még ki tudja milyen színekben pompázott.  Nem forgott a nyelvem, nem tudtam bekapcsolni a számítógépet, egye nehezebben ment az öltözködés.

Január 31-én vasárnapra bejelentkeztem CT vizsgálatra, de nem tudtam addig várni, percről percre rosszabbul lettem. Csütörtökön taxit hívtam, bevitettem magam a Baleseti Sebészet sürgősségi osztályára. CT. Semmi. Kiléptem a kórházból pár lépés után elkezdett forogni velem a világ, elvágódtam. Hárman kerültek elő a semmiből, talpra segítettek, megkérdezték, tudnak-e még valamit tenni értem. Felhívtam a lányomat. Megérkezett, elkérte az ambuláns lapot, holnap jövünk vissza, ez nagyon nincs így rendben.

Hazamentünk hozzám, összeszedtük a kutyát, majd vissza hozzájuk a belvárosba, az éjszakát náluk töltöttük.

A kutya megkavarta az amúgy is bonyolult helyzetet. A kertből a városba állapot teljesen kizökkentette, hiába vitte le a lányom, hogy elvégezze a dolgát, nem tette. Másnap reggel a vejem elvitte az idősebb lányomékhoz, ott a kertben végre kiengedte, amit lassan egy napja tartogatott magában.

Péntek, ismét a Baleseti Sebészeti. Újabb CT vizsgálat.

-Maga innen már nem megy sehova, azonnal visszük a műtőbe, vérömleny van a koponyája bal oldalán – került elő az ügyeletes orvos a vizsgálat eredményével.

A bal oldalon? De hiszen a jobb oldalamat ütöttem meg. Ezen persze nem volt sem idő, sem alkalom elmélkedni, végre megvan, mi bajom, közel a felépülés.

Felkészítés után visznek be a műtőbe, altatnak, tolnak kifele.

-Tudja, hol van, mi történt magával? – kérdezi az orvos.

-Igen, – felelem- kórházban vagyok, megműtöttek, és most jól vagyok.

– Itt a telefon beszéljen a lányával.

Minden rendben, egy éjszaka az őrzőben. A szédülést mintha elvágták volna.

Másnap levittek az osztályra, a holmim is bekerült, telefon, gyógyszerek, könyv, kezdtem újra embernek érezni magam.  Mintha nem is magyar kórházban lettem volna.  A nővérek kedvesek, segítőkészek, bármit kértem, nem volt pofa vágás, hiszti, mindent kérést azonnal teljesítettek.

Hétfő, nagyvizit. A főorvos kedves, barátságos, ámde szigorú. Megkérdezte, jól vagyok-e a műtét után, hogy állok a futással, mikorra tervezem a maratont. Majd lépett is tovább a következő beteghez.

Kedd. Nagyvizit. A főorvos úr elnézést kért, majd így folytatta:

-Sajnos holnap megint meg kell műtenünk. A másik oldalon is van egy vérömleny, nem vettük észre, ne haragudjon.

Ne haragudjak? Elnézést kér? Mi van?

Szerda, az második műtét napja.  Előtte kopaszra borotváltak. Nem baj, majd kinő. Egyedül kisebb fiú unokám aggódott a hír hallatán. Kopasz fejjel, hogy fog a mama randizni?

Ismét a műtőben, két óra múlva újra az ágyamban. Telefon a lányoknak, minden rendben, nem kell izgulni, túl vagyok rajta. A kutya jól van? Igen a fiúk nagyon élvezik, hogy itt van. Nektek is adhatom. Nem ragaszkodunk hozzá, jött a válasz a lányomtól.

A fejemből mind a két oldalon csövek lógtak ki, amit egy-egy nap eltéréssel szedtek ki. A főnővér megdicsért:

-Maga aztán jól tűri a megpróbáltatásokat. Mások olyan hisztit vágnak le, maga meg szisszenés nélkül állja a fájdalmat -osztja meg a tapasztalatait a többi betegről.

Az esti viziten a rezidens fiatal doktor is ezzel kívánt jó éjszakát, maga aztán jól tűrte a megpróbáltatásokat. Úgy látszik, tényleg hős vagyok.

Eltelt 10 nap kidobtak a kórházból. Megyek a kisebb lányomhoz, hogy felügyelet alatt legyek. Illetve még sem. A szobatársam covidos, hiába negatív az én tesztem, hozzájuk, az újszülött mellé nem mehetek.

Megyek haza. Ebből aztán sírás, hiszti, nem igaz, hogy milyen felelőtlen vagy, mi van, ha megszédülsz, elesel, ott vagy egyedül?

-Nem fogok megszédülni, minden nap bejelentkezem telefonon, rendelek kaját, vigyázok magamra, no para – ígértem meg mindenkinek

Lassan lehiggadt mindenki, eltelt az első néhány nap itthon, egyedül. A fejem nem fáj, nem szédülök, a sebeket lányom minden nap átkötözte, beszámolt a kutyáról. Hozott ennivalót, szóval minden remekül alakult.

Következő hét. Február 13. Levelet kaptam az egyik internetes társkeresőn.

-Szeretnék megismerkedni veled, nagyon szimpatikus vagy – írta a férfi.

Így kezdődött. A korcsolya nem, az első kapcsolat a férjem halála után összejött.