Őrangyalommal a Central Parkban
Ülök a padon, Central Park, New York, szeptember közepe. Tegnap késő éjjel érkeztem, régóta várom a napot, hogy itt lehessek, végre bekövetkezett. Megérkeztem imádott városomban. Ez a negyedik látogatásom a Nagy Almában, és talán az utolsó is, minden pillanatát ki kell élveznem. Megvan a részletes tervem, napokra lebontva, mikor, hova megyek. A tegnapi utazás kissé megviselt, ezért döntöttem úgy, ide sétálok a parkba, a Guggenheim Múzeumhoz közeli oldalon leülök egy padra, és csak bambulok.
Lassan esteledik, egyedül a parkban nem biztonságos, el kellene indulnom vissza a szállásomra. Még egy pillantás és mennék. Valaki megkocogtatja a vállamat, összerezzenek.
Egy aprócska angyal áll előttem. Nem lehet magasabb, mint 150 centi, a szárnyai egészen különlegesek: fehér tollak, itt-ott feketével elegyítve. Úristen, gondolom, ki ez?
-Az isten nevét még gondolatodban se vedd a szádra – indít az angyal. Belelát a fejembe? Igen – jön a felelet – belelátok.
Egyre rémisztőbb ez a jelenség itt előttem, a ki nem mondott szavaimra adott válaszaival. Jobbra-balra tekintgetek, körülöttem néhány járókelő, kényelmes tempóban haladnak el előttem, az angyalról ügyet sem vetve.
– Nem látnak – válaszol a fel sem tett kérdésre. – Csak te látsz, – folytatja – de te is csak olyankor, ha én azt akarom, hogy láss.
Eddig egy szó sem hagyta el a számat, akaratlanul is magamban teszem fel a kérdést: akkor most miért láthatlak? Megmagyarázod?
– Érthetnéd, ha kicsit igyekeznél – jön a válasz – összeszedhetnéd magad, nem szoktál ennyire ostoba lenni. Azért is vagy az egyik kedvencem, mert nem adsz sok munkát. Nem kell mindig mindent a szádba rágni. Ne bízd el magad, de a többiekhez képest egész eszes vagy.
– Na baszd meg – gondolom – egész eszes vagyok? De jó nekem, folytatnám, de közbevág.
– Ne káromkodj, legalábbis olyankor, amikor a közeledben vagyok, nem szeretem.
A kifinomult angyal megelégeli a felesleges köröket, és a lényegre tér. – Szóval miért vagyok itt, lássuk csak. Tizenhat éves korod óta őrködöm feletted. Akkor írtad azt a néhány sort, ami felkeltette a figyelmemet, és kértem, rendeljenek melléd. Egy határozott és céltudatos tizenéves, eldöntötte, nem hagyja a környezetének, hogy uralkodjanak felette. A saját útját fogja járni. Emlékszel? Ezt írtad: „Nem fogok félni senkitől, féljenek a többiek tőlem.” Megtetszett. A félelem a legnagyobb gátja annak, hogy merjünk saját magunk lenni. Ahogy elnézem az elmúlt éveket, kisebb buktatókat leszámítva, meg is valósítottad az elhatározásodat. Kemény, fegyelmezett és eltökélt vagy. Figyeltelek és amikor kellett, közbe léptem. A legemlékezetesebb cselekedetem a védelmedben az volt, amikor a lányaid az asztalappal játszottak, a lakásotok tetőteraszán. A lap elfordult, a rácsok között kigurult, nekilódult az ötödik emeletről a szűk belvárosi utca aszfaltja felé. Igaz, az utolsó pillanatban, de sikerült egy platós kisteherautót oda irányítanom. A sofőr azóta sem érti, hogy került az asztallap a platóra, de hosszú idő után túltette magát a megmagyarázhatatlanon.
Jól sejtettem, gondoltam magamban, csak így történhetett, és tényleg így is történt.
Az angyal félbeszakította a gondolatmenetemet. Most nem ezért vagyok itt, ez a közjáték csak arra kellett, hogy azonnal felfogd, ott voltam melletted és a szárnyaimmal – lebbentett egyet, hűs fuvallat kísérte – óvtalak és takargattalak.
Máskor is jöhettél volna, gondoltam egyre dühödtebben, jó, hogy vagy, de hol voltál, amikor igazán kellettél volna? A férjem betegsége, a korcsolya balesetem, akkor lett volna nagy szükségem rád, de nem engedte befejezni a mondatot. -Ez itt nem a „Kívánságkosár” nem te döntöd el, mikor lépek közbe. Nem is én döntök, vannak magasabb erők és hatalmak. Hidd el, én mind a kettőnél léptem volna, de a főnök azt mondta, ebbe nem szóljak bele, magasabb helyről jön a döntés, olyanoktól, akik az összefüggéseket is látják, azok mentén irányítják a sorsokat. Rólad úgy döntöttek, ezeket végig kell csinálnod, mindegyiknek megvolt a végkifejlete az első pillanattól kezdve. Most mondok egy titkot, azért a korcsolya baleseted után fokozottan tudtam figyelni rád, szerencsére akkor a főnökségnek nagyobb horderejű eseményekre kellett koncentrálni. Mindenki szabadabban mozgott akkortájt – fejezte be magyarázatot.
– Na jó akkor, ha kérhetem, – mondtam ki hangosan – elárulnád, mi a fenét akarsz tőlem itt és most? – A mellettem elhaladók kissé furcsán néztek rám, mi van, újabb kótyagos érkezett, aki saját magával vitatkozik?
– Már megint játszod a hülyét, – sóhajtott nagyot, apró fejét ingatva- szerinted mégis, mit akarhatnék? Melléd ülhetek, kissé elfáradtam az álldogálásban, tartok tőle, nem fog olyan gyorsan menni a megvilágosodásod, mint vártam. Választ sem várva, felpattant mellém, szárnyait eligazgatta, némelyik hozzám ért, az érintésük nyomán béke és nyugalom áradt szét bennem. Ültünk egymás mellett, a nap egyre lejjebb ereszkedett a horizonton, alkonyult. A misztikus érzések és beszélgetések ideje.
-Tudom miért vagy itt, ne aggódj, nem vagyok hülye – nyugtattam meg. Csak nagyon félek kimondani. Attól talán jobban félek, hogy beteljesül, amit kívánok, mint attól, hogy mégsem fog.
Ismét sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Mondd ki – sürgetett – ne félj. Emlékezz, mit mondtam korábban. A félelmeink gátolják a vágyaink beteljesülését. Ha vágysz valamire, vagy valakire, merd megfogalmazni, és kezdj el gondolkozni, milyen jelek érkeznek, amikből tudni fogod, itt az idő a cselekvésre.
Ilyen egyszerű lenne? – gondoltam. – Nem, jött a felelet az angyaltól, egyáltalán nem egyszerű, sőt, roppant nehéz. De meg kell fogalmaznod, és ki kell mondanod, mi az, amit akarsz. Lassan két hónapja ezzel a gondolattal kelsz, ezzel fekszel. Írogatod a verseket, a novellákat, csak akkor tudsz valamit írni, ha vele kapcsolatban jut eszedbe egy téma, amit megírásra érdemesnek gondolsz. Legalább magadnak ne hazudj. Itt távol tőle, merj szembenézni magaddal.
Hirtelen kifutott az erő belőlem. Csak ültem, hallgattam az angyalt és nem mertem megfogalmazni, amit érzek. Aztán lassan összeszedtem az erőmet, a gondolataimat megzaboláztam, ültünk egymás mellett, ha tudta is, mire gondolok, nem szólt egy szót sem. Lassan teljesen besötétedett. A Guggenheim Múzeum fehér épülete tornyosult mögöttünk. Hátranéztem, bámultam a látványt.
– Azért vagy most itt, mert felette is te őrködsz. Erőd és hatalmad van, hogy irányítsd az eseményeket, ha kimondom, segítesz elérni azt, amire vágyom.
– Na végre, – súgta halkan – végre megfejtetted. Nem hiába vagytok ti ketten a kedvenceim. Rám nézett, és felröppent. Egy darabig láttam a Guggenheim épülete felett, a fekete-fehér szárnyakat, majd beleveszett az éjszakába. Felálltam és mielőtt elindultam volna, az égre néztem és annyit mormoltam: igen, akarom őt. Aztán megismételtem, most már hangosan. Akarom őt. Nagyon.
Egy fekete és egy fehér toll ereszkedett alá lassan és puhán. A járdán, a lábaim előtt ért földet.
Vélemény, hozzászólás?