A mester és a tanítvány
Két férfi áll egymással szemben, beszélgetnek. Hasonló korúak, ősz szakáll, bajusz, az egyik kopasz, a másik rövid hajú.
A mester kezdi. – Nem hiszem el, hogy ismeretlen szerzőtől jelentetsz meg valakit. Tudni akarod, ki az illető, fontos neked a személyes kötődés. Én is így vagyok vele. A név? Ordít róla, hogy álnév, ne akarj átverni. Kit rejtegetsz? – kérdi.
A tanítvány kissé tépelődik, majd így válaszol. – Álnév, így igaz. Te is találkoztál már vele.
A mester, arcán hitetlenkedéssel kérdez vissza. Találkoztam vele?
-Igen. Beiratkozott a kurzusodra, az első órán az első sorban ült. Te, szokásod szerint hamar kiszúrtad, csak véletlenül vetődött ide és – úgy téve, mintha nem ő lenne a címzett – egy cinikus megjegyzéssel a tudtára adtad, nem szívesen látod itt. Azonnal értette, neki szól az üzenet. Ha nem tart attól, hogy a teremből kifelé menet a néhány lépést egy újabb, szarkazmussal teli néhány szó kíséri, gondolkodás nélkül elhagyja az előadót. Nagyon rossz emlékei vannak erről a 90 percről. Amikor elmondtam, hogy én is felvettem a kurzusodat és mennyire élvezem, hosszú másodpercekre elakadt a szava. Nem emlékszem mikor vártam ilyen hosszan a válaszára.
– Voltak néhányan ilyenek, mindre nem emlékszem – felelte a mester. Szóval ez az ismeretlen valaki, most, a korábbi kellemetlen tapasztalatok ellenére, írásra adta fejét. Igen is meg nem is. A líra kurzusra iratkozott be, most prózával próbálkozik.
– Értem. Nem rossz, de egy szépíró kurzuson tudnék és kellene is mit csiszolni rajta. – jött a válasz.
– Erről szól ez az egész. Valahogy fel akartuk kelteni a figyelmedet. – felelte a tanítvány.
-Szóval csapdát állítottatok én pedig annak rendje-módja szerint belesétáltam. A mester elgondolkodva nézett az előtte álló tanítványra.
– Így is fogalmazhatunk. – mondta ő.
A nő távolabbról követi a diskurzust. Hallani nem hallja, de tudja, róla van szó. Bánja is, nem is. Amikor a tanítvány megkérte az engedélyt az első három írás közléséhez, meglepődött, majd belement. Komolyan vette, mint mindent, amit csinált, de nem vágyott arra, hogy ezeket az írásokat a családja, barátai, ismerősei olvassák. Különösen a két lánya nem. Az elmúlt hetekben egyre tudatosabban alakítja ki az egy csatornás információ áramlást, ami ebben az esetben csak a tanítványt jelenti. Ami kicsit is intim, abból az érintetteket ki akarja zárni. Olvasta anyja írásait, hallotta történeteit, amik felnőttként is zavarba hozták. Nem akarta megismételni a sajátjaival. Akármennyire is jó a kapcsolat anya és a lányai között, vannak, amik nem tartoznak még a felnőtt gyerekekre sem.
Várja, mikor jön el a pillanat, amikor ők ketten egyszerre felé fordulnak, ezzel jelezve, itt az ideje, csatlakozzon hozzájuk. A nő türelmesen álldogál, miközben vár, a szavakat keresgéli, amikkel bekapcsolódik kettejük párbeszédébe.
A találkozásig minden egyszerűnek tűnt. Elhatározta, írni és fotózni fog. Amikor a tanítványnak ezt említette, harsány kirohanás volt a válasz. Persze, mind addig, amíg a vadászat sikeresen be nem fejeződik. Mint a lehullott leveleket ősszel a gereblyézés után, ezeket is kidobod. Nem gondolod komolyan. Ne ordíts velem.
Dühében leült a gép elé és szinte percek alatt megírta azt a három etűdöt, ami miatt, ők ketten most beszélgetnek. Felidézte azt az előadást. Igen, azért döntött a kurzus mellett, mert nem volt egyéb lehetőség. Meg kell szerezni a kreditet, ez valamennyire közel állt hozzá. Arra persze nem számított, hogy a korábbiakkal ellentétben, rideg fogadtatásban lesz része. Jóval idősebb volt azoknál, akikkel a csoportban együtt tanult, lelkes volt, és a professzorok többsége imádta az elszántságát, a tudását, a maximalizmusát. A mestert nem hatotta meg.
Minden egyes neki címzett szava megalázó. Csak olyanokat akart látni maga körül, akik nem a kötelezően megszerzendő kredit miatt ülik végig az előadást.
Áll és vár. Az első három írás megjelenése felrázta, ráébresztették arra, hogy vannak a múltjában folytatható és folytatandó próbálkozások.
Nézte a két férfit miközben beszélgetnek. Mit is várok ettől a találkozástól? Talán a tündérmesét, a mester ránéz, te vagy, akire várok. Rideg elutasítást, nyugodtan engedje el, nem kell időt, energiát és papírt pazarolni. Találjon valami mást, amivel az idejét hasznosan eltöltheti.
Tépelődik. Most még kiszállhat, itt hagyhatja őket, fel sem tűnne a távozása. Megfutamodás? Az is lehet megoldás. Nincs még itt az ideje. Sarkon fordult és elment.
A két férfi néhány másodperc múlva veszi csak észre, már nem áll ott.
-Most is menekül, mint a múltkor. Na látod, ezt láttam akkor is – mondja a mester – igazam volt. Majd, ha itt az idő, tudom, – fejezi be a tanítvány, aminek meg kell történnie, meg fog történni.
Vélemény, hozzászólás?