Az örmény hercegnő

1. fejezet 

Avenasian Alexandra

Az örmény hercegnő, az anyám, Pestszentimrén született, a második világháború előtt, katonatiszt apja és gyári munkás anyja második gyermekeként.

Nagyapja, a dédnagyapám a szülővárosából, Konstantinápolyból emigrált Budapestre, az örmény népírtás elől. A népírtás II. Abdul Hamid (1876-1909) uralkodása alatt kezdődött. A 19. század végén, az örmények egyre erősödő politikai ellenállását diktatórikus eszközökkel torolta meg az uralkodó: 1895-ben Erzerumban, tízezer örményt mészároltak le.   A mészárlás hírére a New York Times cikke ezekkel a szavakkal reagált „a kis-ázsiai keresztények megsemmisítésére irányuló nyilvánvaló politikai törekvésről” van szó.” *  Az örmények ellenállása az Oszmán Birodalom hanyatlását is elősegítette,

A család birtokában megmaradt, megsárgult iratok igazolják dédnagyapám születése dátumát, 1860, és a helyét, Konstantinápoly. Örmény származású fűszerkereskedő, török állampolgár volt. Eljövetelét Törökországból családi legendák színezik, ezek szerint golyózáportól kísérve, úszva menekült el a szülővárosából, a Boszporuszon át Európába.  A történet folytatása is erős, eszerint tett egy kis kitérőt, Párizsba vitte a kalandvágya. Itt találkozott Prohászka Ottokárral. Sajnos ennek a történetnek további kibontása nincs, a kitalálója elvarratlanul hagyta a szálat. A párizsi kitérő talán igaz, de erre semmi bizonyíték nincs. xxxxx

Dédnagyapám Pestszentlőrincen telepedett le a 19. század végén, talán 1896-ban. A huszadik század elejére jó egzisztenciájú fűszerüzlet és kávéház tulajdonos volt. Megkérte a magyar állampolgárságot. Néhány év elteltével érdeklődött, hol tart ügyének az elbírálása. A Magyar Királyi Belügyminisztérium 1913. május hó 20-án igazolást állított ki arról, hogy az 1901 óta folyamatban lévő honosítási eljárásnak eleget nem tudnak tenni, mert a születési- és azonossági bizonyítványát Konstantinápolyba küldték, ahonnan azokkal kapcsolatban válasz még nem érkezett.

A bürokrácia akkortájt is a saját és kifürkészhetetlen útját járta. Az 1913. június hó 5-én kelt, a Magyar Királyi Belügyminisztérium által jegyzett „Honosítási okirat” tanúsága szerint felvétetett a magyar állampolgárok közé. Ezek szerint a születési és azonossági bizonyítvány visszaérkezett Konstantinápolyból. Az állampolgárságra várakozva családot alapított. 1906. szeptember 24-én feleségül vette a kávéházában pénztárosként dolgozó Papp Irént. Hét gyermekük született, három fiú, akiknek a keresztneve b betűvel, négy lány, az övék   i betűvel kezdődött. A praktikum vezette ezeket a névadásokat. Valamelyik gyermek korai halála után az újszülött megörökölheti a halott csecsemő ruháit, a kezdőbetűket nem kell áthímezni.

Házasságkötésükkor két gyermekük volt, az 1902-ben született Irén és az 1904-ben születetett Béla, a nagyapám. Minden második éveben születtek gyermekek, közülük hárman csecsemőkorban meghaltak: Miksa (1900), Ilona (1906) és Barnabás (1908). Megélték a felnőttkort: Bertalan (1910), Irma (1912), Izabella (1914) Ibolya (1916) és Bertold (1918) ő volt a család második világháborús áldozata. Halálának pontos helye és ideje nem ismert, talán 1943, Don kanyar.

*forrás Wikipédia

A Tanácsköztársaság leverése után behívott román hadsereg katonái dédnagyapámat megverték. Élete hátralévő két évét szellemi és fizikai roncsként élte 1921-ben bekövetkezett haláláig. Nagyapám próbálta meg átvenni tőle a családfenntartó szerepét, az üzletet tovább vinni, ingót és ingatlant megőrizni. Hiába igyekezett, egyfelől nem értett hozzá – 17 éves volt ekkor tájt – másrészt a húgai ragaszkodtak a korábbi életszínvonalhoz, ezért a meglévő javak hamar elúsztak, árverezésre kerültek.  Nagyapám minden igyekezete hiábavaló volt, a vagyon maradékát szinte teljes egészében lefoglalták.  

Nagyapám és nagyanyám 1931-ben összeházasodtak. Mind kettejüknek volt munkája és jövedelme, nagyapám katonatiszt, nagyanyám gyári munkás volt. Amikor adódott egy lehetőség a megmaradt vagyon egy részének visszavásárlására, anyagi segítséget ajánlottak ehhez a családnak.  A rátarti és büszke húgok nem fogadták el a kínálkozó lehetőséget. Nagyanyámat férjvadásznak tekintették, bátyjuknak jobb partit képzeltek el. Visszautasították a felajánlott lehetőséget, inkább választották a nyomorgást, a nélkülözést, mintsem lekötelezettjei legyenek a megvetett „betolakodónak”, a nagyanyámnak.

Nagyszüleim első gyermeke 1932-ben, az év első hónapjában, hat hónapra született. Szülőanyja a világra jövetele első pillanatától csodagyereknek tekintette a fiát. Jól lehet, a rokonok nem hitték el nagyanyám meséjét a koraszülöttként világra jött, ép és egészséges gyerekről, de ő ragaszkodott ennek a valódiságához. Ennek alátámasztására elhíresztelte, hogy a házasságkötés előtt leendő férjével összeveszett, három hónapig nem is találkoztak, tehát képtelenség, amit a rosszindulatú család terjeszt a házasság idő előtti elhálásáról. Ez a történet évekkel később anyám unokatestvérének is megtetszett. Amikor az ő fia hat hónapra a házasságkötés után megszületett, szóról-szóra ezzel a „házasságkötés előtt három hónappal szakításban voltunk, nem is találkoztunk” mesével hárította a vádakat. Így lesz egy ügyes hazugság téren és időn át része a családi kánonnak.

Nagyapám húgai a vagyon elvesztése után a múlt színezgetésével és a családi legendák tovább szövögetésével múlatták idejük nagyrészét. Anyám bátyjának a megszületése után a történetek tovább terebélyesedtek. A nagynénik addig-addig nézegették dédnagyapám megsárgult papírjait, míg valahonnan azt olvasták ki, hogy ők, az Avenasianok nemesi származásúak.  Nagybátyám herceg, anyám hercegnő. Nagyanyám, bár a szíve mélyén pontosan tudta, mennyire távol áll ez a valóságtól, a szürke hétköznapoktól való menekülés elhitette vele, hogy sógornői jól értelmezték a papírokat: az ő gyerekei előkelő származásúak. A hétvégi, kötelezően a családdal töltött délutánok ezeknek a meséknek a színezésével teltek. Minden vasárnap este azzal az egyre erősödő hittel búcsúztak el egymástól, hogy az általuk kitalált történetek igazak.

Az első gyermek után 1935-ben Pestszentimrén megszületett a második, anyám. Közismert, csak az elsőszülött érkezik hamarabb, általában a házasságkötés után hat hónappal. Az utána érkezők kilenc hónappal érkeznek, ahogy ezt a természet előírja. Nagyanyám nagyon megszenvedte második gyermeke világra jöttét. Egy teljes napon át vajúdott, mire a kislánya megszületett. A kimerült nőnek csak egyre volt ereje, elsuttogta a gyermek nevét: Alexandra. Nagyanyámat az utált sógornők elbeszélései a mesés örmény hercegi ősökről egyre inkább beszippantották. Elhatározta, ha lánya lesz, különleges nevet fog kapni. Titokban tartotta mindenki előtt a tervét, mindaddig, amíg a baba világra nem jött. Ekkor nagyanyám számára elérkezett a régen várt pillanat, és elsuttogta a nevet, amit az újszülött megkapott a keresztségben: Alexandra.

Anyám gyönyörű kislány volt, hatalmas, tengerzöld szemek, sötétbarna loknis haj. Nagyapám húgai imádták, egyikük örökbe akarta fogadni, amit a szülők természetesen visszautasítottak. Ahogy cseperedett a kis Alexandra, kiderült, nem csak szép, de hihetetlenül okos is. A nagynénik határtalanul rajongtak érte.  Féltő szeretettel vették körül, ő volt a családi összejövetelek sztárja, szavalt, énekelt, talán még táncolt is, a rokonok nagy-nagy örömére. A sógornők ugyan nem vallották be, de elégedettek voltak a bátyjuk feleségének a névválasztásával, igen, illik az örmény hercegnőhöz, ismerték el, de csak magukban.

Anyám az óvodától az általános iskoláig remekelt.  Szeretett tanulni, gyorsan elsajátította a mondókákat és dalokat az óvodában, az iskolában az írást-olvasást, később a reál és humán tantárgyakban is kitűnt. Nagyanyám sokszor emlegette, annyira kötelességtudó volt, hogy néha álmában felülve elkezdte mondani a tananyagot, amit délután megtanult.  Szülei döbbenten és félelemmel telve hallgatták lányuk éjszakai lecke felmondását.

A tudása, a tehetsége és a szorgalma alapján gimnáziumba mehetett volna, de nagyapám katonatiszti múltja ezt meggátolta, osztályidegen, ahogy abban az időben kategorizálták a szülők foglakozása, és származása szerint gyerekeket. De erről majd később.