Kategória: Írások

A korcsolya

A pince közepén állok. A falak mellett végig polcok, ezek valamelyikére tettem a kis fedeles, fehér műanyag dobozt az előző évről megmaradt vetőmagokkal. Akárhogy pásztázok, nem találom. Itt kell lennie, itt kell lennie mormolom félhangosan. Benézek minden zugba, szatyorba, nagyobb dobozba, ládába, reménytelen. Az egyik sarokban egy közepes méretű szatyor, szétnyitom, talán itt lesz.

A korcsolya, térd- és könyökvédővel, sisakkal, amit már túl későn vettem meg.

A korcsolya, sóhajtok egy nagyot, odébb lököm a szatyrot, hátha mögötte lesz, amit keresek. Ott sincs. Még egy pillantás a korcsolyára, azután gondosan visszahajtogatom a füleket, zárják le, takarják el a kalandomnak az emlékét is.

A korcsolya megvolt már évekkel ezelőtt.  Majd megtanulok, majd megtanulok, ígérgettem magamnak.  Nem halhatok meg addig, amíg gyerekkori álmomat valóra nem váltom.  Az évek múlásával az álom beteljesítése egyre lehetetlenebbnek tűnt. A sors azonban váratlanul közbe szólt, és csavart egyet kettőnk viszonyán.

Vejem kedvenc sportja a jégkorong. Ő ugyan nem tud korcsolyázni, de elhatározta, ha gyerekei lesznek, ők hokizni fognak.  Megszülettek a fiúk elérték a kort, amikortól mehettek edzeni. Egyiknek sem tetszett túlságosan, ám néhány hónap elteltével, az újabb próba sikert hozott, mind a kettő rákapott a jeges sportra, azóta is járnak rendületlenül.

Eljött a pillanat, ami megerősített a célom elérésében: az unokáim sikeres hoki játékosok lesznek, de a nagyanyjuk nem tud korcsolyázni. Ez így nem mehet tovább, gondoltam, elkezdtem helyet és edzőt keresni, ahol megtanítanak siklani a jégen; nem volt egyszerű.

Már szinte feladtam, amikor a közeli község ideiglenesen felállított jégsátrában találtam egy kezdő csoportot, menjek várnak sok szeretettel.

Az edző kedves volt és segítőkész, a lányok a csoportban barátságosak. Élveztem az órákat. Úgy zajlott az oktatás, ahogy kellett, alapok, gyakorlás, sok-sok bátorítás. A harmadik héten az egyik feladatnál az edző nagyon megdicsért, és így szólt a többiekhez:

-Ha ő meg tudja ilyen jól csinálni, nektek is meg kell. 

Ez a mondat végzetes hiba volt. Elbíztam magam, aminek egy hatalmas hanyatt esés lett a vége. Mindenki halálra rémült. Az edző segített talpra állni, megkérdezte, tudom-e hol vagyok, mennyit mutatott az ujjaival.  A szokásos ellenőrzés az ilyen esések után.

Akkor rendben volt minden. Nem fájt semmim, nem szédültem, hazamentem autóval, jól éreztem magam.

Az edzések egy időre abbamaradtak, nem a baleset volt az elsődleges oka.  A következő héten, csütörtökön megszületett harmadik unokám, kisebb lányom kislánya. Nagy öröm, a szülés hamar, gond nélkül lezajlott, baba és mama egészségesek, a korcsolya huss, tova szállt egy időre.

Békésen elteltek az ünnepek. Új év reggelén a kutyával kimentünk a mezőre, futással indítottam volna az új évet. A lábam nem vitt. Nem értettem, hiába próbáltam, nem és nem. A gyaloglás ment, a futás nem.

Hétfőn reggel furcsán éreztem magam, szédültem. Bementem dolgozni, a szédülés elkísért. Szerdán már annyira erős volt, hogy itthonról dolgoztam, nem mertem kockáztatni, hogy autóba ülök.

Bejelentkeztem neurológiai vizsgálatra. Semmi. A következő héten látogatás háziorvosnál. Elmondtam a tünetet, felírt rá gyógyszert, elküldött laborba. Semmi. Kicsit magas a cukrom, menjek diabétesz szakorvoshoz. Orvostól orvosig mentem, nem találták a szédülés okát, ami egyre erősebb és zavaróbb lett.

Már a házból sem mertem kimozdulni, aztán az ágyból sem, mert lépten-nyomon estem, keltem. Hatalmas vérláfutás a jobb szemem alatt az egyik esés után, lila, zöld és még ki tudja milyen színekben pompázott.  Nem forgott a nyelvem, nem tudtam beütni az jelszavamat a számítógépen, egye nehezebben ment az öltözködés.

Január 31-én vasárnapra bejelentkeztem CT vizsgálatra, de nem tudtam addig várni, percről percre rosszabbul lettem. Csütörtökön taxit hívtam, bevitettem magam a Baleseti Sebészet sürgősségi osztályára. CT. Semmi. Kiléptem a kórházból, pár lépés után elkezdett forogni velem a világ, elvágódtam. Hárman kerültek elő a semmiből, talpra segítettek, megkérdezték, tudnak-e még valamit tenni értem. Felhívtam a lányomat. Megérkezett, elkérte az ambuláns lapot, holnap jövünk vissza, ez nagyon nincs így rendben.

Hazamentünk hozzám, összeszedtük a kutyát, majd vissza hozzájuk a belvárosba, az éjszakát náluk töltöttük.

A kutya megkavarta az amúgy is bonyolult helyzetet. A kertből a városba állapot teljesen kizökkentette, hiába vitte le a lányom, hogy elvégezze a dolgát, nem tette. Másnap reggel a vejem elvitte az idősebb lányomékhoz, ott a kertben végre kiengedte, amit lassan egy napja tartogatott magában.

Péntek, ismét a Baleseti Sebészeti. Újabb CT vizsgálat.

-Maga innen már nem megy sehova, azonnal visszük a műtőbe, vérömleny van a koponyája bal oldalán – került elő az ügyeletes orvos a vizsgálat eredményével.

A bal oldalon? De hiszen a jobb oldalamat ütöttem meg. Ezen persze nem volt sem idő, sem alkalom elmélkedni, végre megvan, mi bajom, közel a felépülés.

Felkészítés után visznek a műtőbe, altatnak, tolnak kifele.

-Tudja, hol van, mi történt magával? – kérdezi az orvos.

-Igen, – felelem- kórházban vagyok, megműtöttek, és most jól vagyok.

– Itt a telefon beszéljen a lányával.

Minden rendben, egy éjszaka az őrzőben. A szédülést mintha elvágták volna.

Másnap levittek az osztályra, a holmim is bekerült, telefon, gyógyszerek, könyv, kezdtem újra embernek érezni magam.  Mintha nem is magyar kórházban lettem volna.  A nővérek kedvesek, segítőkészek, bármit kértem, azonnal teljesítették, nem volt pofa vágás, hiszti.

Hétfő, nagyvizit. A főorvos kedves, barátságos ámde szigorú. Megkérdezte, jól vagyok-e a műtét után, hogy állok a futással, mikor indulok a maratonon. Majd lépett is tovább a következő beteghez.

Kedd. Nagyvizit. A főorvos úr elnézést kért, majd így folytatta:

-Sajnos holnap megint meg kell műtenünk. A másik oldalon is van egy vérömleny, nem vettük észre, ne haragudjon.

Ne haragudjak? Elnézést kér? Hova kerültem?

Szerda, az második műtét napja.  Előtte kopaszra borotváltak. Nem baj, majd kinő. Egyedül kisebb fiú unokám aggódott a hír hallatán. Kopasz fejjel, hogy fog a mama randizni?

Ismét a műtőben, két óra múlva újra az ágyamban. Telefon a lányoknak, minden rendben, nem kell izgulni, túl vagyok rajta. A kutya jól van? Igen a fiúk nagyon élvezik, hogy itt van. Nektek is adhatom. Nem ragaszkodunk hozzá, jött a válasz a lányomtól.

A fejemből mind a két oldalon csövek lógtak ki, amit a műtétek utáni második napon vettek ki. A főnővér megdicsért:

-Maga aztán jól tűri a fájdalmat. Mások olyan hisztit vágnak le, maga meg szisszenés nélkül állja a fájdalmat -osztja meg a tapasztalatait a többi betegről.

Az esti viziten a rezidens fiatal doktor is ezzel kívánt jó éjszakát, maga igazán jól viseli a megpróbáltatásokat. Úgy látszik, tényleg hős vagyok.

Eltelt 10 nap kidobtak a kórházból. A kisebb lányomnál töltöm majd az első néhány napot, hogy felügyelet alatt legyek. Illetve még sem. A szobatársam covidos, hiába negatív az én tesztem, hozzájuk, újszülött mellé nem mehetek.

Otthon leszek, ebből aztán sírás, hiszti, nem igaz, hogy milyen felelőtlen vagy, mi van, ha megszédülsz, elesel, ott vagy egyedül?

-Nem fogok megszédülni, minden nap bejelentkezem telefonon, rendelek kaját, vigyázok magamra – ígértem meg mindenkinek.

Lassan lehiggadt mindenki, eltelt az első néhány nap itthon, egyedül. A fejem nem fáj, a sebeket lányom minden nap átkötözte, beszámolt a kutyáról. Hozott ennivalót, szóval minden remekül alakult.

Következő hét. Február 12. Levelet kaptam az egyik internetes társkeresőn.

-Szeretnék megismerkedni veled, nagyon szimpatikus vagy – írta a férfi.

Így kezdődött. A korcsolya nem, az első kapcsolat a férjem halála után összejött.

Három összekapaszkodott szó kering, röptük könnyű, ölelésük lágy. Egyedül lenni jó.

Egyedül lenni jó. Bezuhanva este az ágyba, zenét hallgathatsz, amire csak kedved szottyan. Lehet komoly, akár könnyű. Csendre vágysz? A csendet hallgatod. A sötétbe meredve, álomba szenderülsz. Szemrehányó pillantás nem zavarja az álmod előtti utolsó éber pillanatod. Benne az üzenet, ezt kérdi: ma sem?

Nem jó egyedül lenni. Bezuhanva este az ágyba, nem kérdi meg senki, milyen zenét hallgatnál. Komoly legyen, vagy könnyű?  Lazítson el. Akkor inkább csend, legyen, add a lábad a kezembe. Indul egy lágy simogatás, egyre feljebb, egyre messzebb, kúszik végig hosszú lábadon.  Vágy kísérné a kéz érintését, viharos és szabadító, kéjes ellazulást hoz.

Egyedül lenni jó. Hazafelé vezetve, merengve, senki nem üzen, vegyél kenyeret, elfogyott. Megveszed, otthon vagy. Felvágott sincs, azt is hoznál? Máskor az igényeket összegyűjtve várom. Rögvest rohanok.

Nem jó egyedül lenni. Hazafelé vezetve, merengve, nem jön üzenet, már itthon vagyok, lefürödtem, fekszem az ágyban. Már csak rád várok. Máris rohanok.

Egyedül lenni jó. Csak az enyém a lakás. Rend van benne. Ha mégsem, széthagyott ruháim miatt senki nem szól rám. Nekem rend az is, ha a földön heverő szennyesek nem a helyükön figyelnek. Egyszerre akár négy-öt könyvet is olvashatok, film nézését félbe hagyhatom, vagy megnézhetem háromszor egymás után. Senki nem szól rám.

Nem jó egyedül lenni. Csak az enyém a lakás. Rend van benne. Nem kell perlekedem padlón szanaszét hagyott ruhák okán. Miért nem a helyükön figyelnek? Egyszerre, ha négy-öt könyvet olvasok, ha egy filmet félbehagyok, vagy megnézem háromszor egymás után, senki nem szól rám. De kár.

Egyedül lenni jó, gondolja a férfi, azután hangosan kimondja. Egyedül lenni jó.  Elhiszi, amit mond. Rég beleunt a próbálkozásokba, hát feladta. Helyette hosszú évek óta mantrázza magában, egyedül lenni jó, egyedül lenni jó. Beletörődött és elfogadta. Egyedül lenni jó.

Nem jó egyedül lenni, feleli rá a nő gondolatban. Tudja és érzi, nem ez, amire vágyik. A férfit nézi, miközben kijelentése visszhangzik a fülében. Egyedül lenni jó. A három szó összekapaszkodik, köröznek a nő feje körül, fülébe döngicsélnek, a folyó felett csillogó csillagok elhalványulnak, felgyúlnak alattuk a város fényei. Talán senki sem figyelt ránk, gondolják a szavak, és elindulnak. Szállnak-szállnak egyre magasabbra, röpködnek és keringenek, míg be nem teljesítik sorsukat. Megértetni és elfogadtatni a nővel azt, hogy egyedül lenni jó.

Ma halt meg anyám. Ülök a felszálló repülőn. A pilóta elhadarja nekünk az információkat a repülési magasságról és az időjárásról. Amíg a lámpa világít az öveket ne csatoljuk ki.  Jó utat kíván.  A felhők fölé emelkedünk. Az utaskísérők megkezdik a frissítők felszolgálást. Mögöttem házaspár, sírdogáló babával, a szülők nyugtatgatják.     

Az elmúlt hetek eseményein tűnődöm. A pillanaton, amikor rájöttem, hogy anyám halála hamarosan bekövetkezik. A felismerés utáni napok.

Sem szomorúságot, sem pedig fájdalmat nem érzek. Anyám halálának a napján töltöttem be a huszonegyedik életévemet. Ő ezen a napon lett volna negyvenöt esztendős.

Anyám szép volt és aberrált. Sétáltunk az utcán, a férfiak leplezetlenül bámulták. A melósok az állványokon álltak, meglátták, füttyögtek és sziszegtek. Néha napján még a nők is végig mérték.  A magas sarkú cipőben, hibátlan sminkkel és tökéletes frizurával a csodálók feje felett elnéző anyukát, akinek a kezébe a kisfia kapaszkodott. Aberráltsága a külvilág számára láthatatlan volt.

Hat éves voltam, amikor apám faképnél hagyott bennünket. Nem tudom, sejtette-e anyám beteges tulajdonságát. Azt sem tudom, hogy ez közrejátszott-e abban, hogy a házasságuk hetedik éve után elhagyott bennünket.

A jómódhoz és kényelemhez szokott szépasszony összeomlására fogadott mindenki. Ő ehelyett kihúzta magát, fejét magasra emelte, és legyűrte a világot. És engem is.

Anyám gyógyszerészként végzett az egyetemen. A diploma megszerzése után apám megkérte a kezét. Igent mondott, összeházasodtak. Megszülettem, anyámnak nem kellett dolgoznia, engem nevelt.

Apám távozása után anyám megkereste egykori egyetemi csoporttársát, aki segített neki orvoslátogatóként elhelyezkedni. Megkapta az állást, a férfi megmondta a szívesség árát. Anyám a felkérést ennyivel intézte el: szerintem nem akarod, hogy elmenjek a feleségedhez. A férfi nem próbálkozott többet.

Senki nem sejtette, neki egyedül a kicsi fiára van szüksége. Otthon, a négy fal között gyönyörűséges kis szerelmének nevezett. Simogatott, csókolgatott. Mellette kellett aludnom az ágyban, amit korábban apámmal osztott meg. Hat éves gyerekként eleinte nem, később azonban egyre jobban kezdett zavarni. Kérleltem, engedjen a saját ágyamban, egyedül aludni, de hajthatatlan volt.

Az évek múlásával egyre jobban feszélyezett az, amit tett velem. Szégyelltem magam azért, amit velem művelt. Szégyelltem magam a fájdalomért, amit okozott nekem. Nem tudtam, mit csináljak, kihez fordulhatnék segítségért. Anyám szüleivel nagyon laza kapcsolatban voltunk. Ritkán és rövid időre találkoztunk velük, ők szóba sem jöhettek.

Egy nap váratlan helyről érkezett a megoldás. Ezen a délutánon is, egyedül, otthon, a másnapi órákra tanultam, a leckémet írtam, és a televíziót duruzsolt mögöttem. Néhány szó ütötte meg a fülemet, bántalmazott gyerek, családon belüli erőszak, segítség kérés. Az első mondatok után félbe hagytam a tanulást, a tv elé ültem, és végig hallgattam ez egészet. A mai napig nem értem, ki és miért döntött úgy, hogy ennek a témának koradélután kellett adásba kerülnie.

Anyám későn ért haza aznap. Szokásos esti rutin, mi volt az iskolában, mikor és mit vacsorázzunk, egyebek. Csak egy idő után tűnt fel neki, hogy mélyen hallatok.

–Mi a baj gyönyörű kis szerelmem? Bántott valaki? Az iskolában? Mondd el, segíteni akarok – faggatott. Igen, – feleltem – te bántasz minden nap.

Rám nézett, összeszűkült a szeme, és elindult felém.

–Állj meg – szóltam rá.  Ha még egyszer hozzám érsz, megyek, és segítséget fogok kérni. A mai naptól a saját szobámban, a saját ágyamban fogok aludni, nem érdekel, hogy mit szólsz hozzá.

Sarkon fordultam, és bementem a szobámba. Magamra zártam az ajtót, és elaludtam.

Másnap reggel anyám szótlanul összekészülődött, elment dolgozni. Én elmentem az iskolába. Mire hazaértem, már otthon volt. A kulcs a szobám ajtajából eltűnt.

– Azt hitted, ilyen könnyen megszabadulsz tőlem – nézett rám, és furcsa fény villant a szemében.

Szintet lépett, éreztem, a folytatásban semmi jóra nem számíthatok.  Nem volt veszíteni valóm, blöfföltem.

– Beszéltem az osztályfőnökömmel, és megkérdeztem, ha valamelyik jó barátom arról panaszkodna, hogy otthon a családban bántják, kihez fordulhatna segítségért.  Annyit mondott: üzenem a barátodnak, hogy hozzám például. A többit én majd intézem a gyámüggyel.  Nem faggatott tovább, nekem ennyi is elég volt – fejeztem be a meg nem történt beszélgetést.

Anyám elsápadt.

– Ezt nem tennéd meg, – szólalt meg halkan– nem hoznál ilyen kínos helyzetbe.

–A kínos helyzetet magadnak köszönheted, – feleltem.  Most megyek aludni.  Kérem vissza a szobám kulcsát.  Ha nem állsz le, holnap megkérem az osztályfőnökömet, hogy segítsen – zártam le a beszélgetést.

Persze, nem mondtam igazat, de ő ezt nem tudhatta. Arra azonban rájöttem, retteg attól, hogy szégyenbe kerüljön. Látszólag feladta, de időnként furcsán nézett rám. Azonban egy pillantásom is elég volt, hogy ne folytassa. Nem történt semmi. Így teltek az évek. Tizennégy voltam, amikor véget vetettem ennek a borzalmas helyzetnek, a héten töltöttem be a huszonegyedik életévemet.

Egy hónappal ezelőtt bejött hozzám. Nem bírta tovább. Arra ébredtem, hogy fölém hajol. Már régóta nem zártam az szobám ajtaját, biztonságban éreztem magam. Annyira megijedtem, hogy felpattantam az ágyból és lefejeltem.  Másnap reggel lila monoklival, sírva állta tükör előtt. Nem ment el dolgozni.

Ekkor határoztam el, hogy megszabadulok tőle. Országokat kerestem, amelyekkel nincs kiadatási egyezményünk. Vízumot intéztem, repülőjegyet vettem, készültem az útra.  

A repülőgépem már magasan a felhők felett száll. Elképzelem, mikor a szomszédok rendőrt hívnak, a lakásunkból terjengő rémes szag miatt. Betörik az ajtót, a látványtól mindenki hátra hőköl. A hajdani szépasszony feje szétverve, egykor bájos arcát rászáradt vér takarja. Milyen kár, hogy nem láthatom a jelenetet, gondolom és csendesen elmosolyodok.

Ma halt meg anyám.

Nagyszüleim Budán laktak, a Fény utcai piachoz közel, egy hatemeletes bérház félemeleti szintjén, anyám húgával és az ő családjával.

A szoba, ahol nagyanyám és nagyapám élt, a körfolyosóra nézett. A felette tornyosuló öt emelet miatt verőfényes és tündöklő nyári napokon is sötét volt. Ők ketten ebben a sötétségben éltek, csak este kapcsoltak világítást.

Nagyapám magányosan üldögélt a homályos szobában. Akváriumokat telepített az ablakok elé, és a halakat nézte hosszú órákon keresztül. Az akváriumok tetején nem volt világítás. A halak nem értették a spórolást, fény nélkül inkább elpusztultak. A harmadik alkalom után nagyanyám végre belátta, olcsóbban jönnek ki, ha a halak kapnak mesterséges fényt. Három ötven literes akvárium teljes állományát kellett kidobni, és újra megvenni a halakat, azért, hogy az akváriumok tetejére halovány lámpácskák kerüljenek.

Nagyanyámat nem érdekelték a szobai fényviszonyok, mert napjainak nagy részét a konyhában töltötte. Három unokára, a nagynénémre, annak férjére, és a saját, akvárium előtt üldögélő urára kellett főzni. Alig fejezték be a reggelit, már kezdődött az ebéd készítés. Nagyanyám különleges kapcsolatban állt az idővel. Emiatt az ebéd három óra előtt soha nem készült el. Azután jött a vacsorára készülés, ezek között a mosogatás, másnap reggel indult az egész előről.

Ha ezekkel végzett, és maradt valami szabad ideje, ment a dolgára. Korábbi munkahelyére például, a Sörgyárba, ahol a maradék söröket üstökbe összeöntötték, ezt a dolgozóknak csatos üvegbe kitöltötték. Sörjegy ellenében a gyárban dolgozók és a nyugdíjas, egykori dolgozók, havonta kétszer, tíz két literes üveget kaptak, mindössze fillérekért. Apám megesküdött, hogy ennél jobb sör a világon nincs.  Tekintettel masszív alkoholizmusára, el kell fogadnunk ezt az ítéletet.

A bérház illata. Igen, illata volt, legalábbis akkortájt, amikor a nyarak egy részét nagyszüleimnél töltöttem. Nekifeszültem a nagy és nehezen nyíló kapunak, beléptem az előtérbe.  Keskeny lépcsőkön kellett felmászni a félemeletre. Az első néhány lépcsőfok után még egy enyhe jobb kanyar is nehezítette a feljutást az első szintre.  A további emeletek lépcsői szélesek, kanyargás mentesek voltak. Ezeken többen is elfértek egymás mellett, a szembe jövők kényelmesen ki tudták kerülni egymást. Ez a félemeletre vezető lépcsőn lehetetlen volt. A lift sem állt meg ezen a szinten, az ajtaját csak és kizárólag a házmester nyithatta ki. Súlyos betegség, komoly mozgásszervi probléma indokolta, amikor a lift használatát az itt lakóknak engedélyezte.

A bérház illata. A kapun belépve rögtön megcsapott az illat, amit azóta sem éreztem, pedig felnőttként hosszú éveket éltem belvárosi bérházakban. Azoknak nem volt illata.

Azt gondolom, isten a teremtés munkában töltött hat, majd a hetedik, pihenésnek szentelt napja után szórakozásra vágyott volna. Feladatot keresett magának.  A budai bérház különleges illatának a megalkotása és szinten tartása hosszú évekre adott elfoglaltságot a mindenhatónak. Nem fövő étel, nem szemét rothadó szaga, hanem valami különleges, a kövekből áradó, évtizedek alatt összeért és saját kellemetességébe beleszerető, önmagát nap-nap után újra alkotó illattal sikerült az úrnak a budai bérházat megajándékoznia. Mintha az összes, valaha itt élt lakóból kiáramló, kellemes kipárolgást összegyűjtötte volna, és a félemeleti lakók sötétbe burkolódzó szobáinak árnyainak, bánatába és reménytelenségébe akart volna vígaszt nyújtani.

A bérház illata, a sötét szoba, a sápadtan pislákoló körték az akváriumok felett, a béke szigetét jelentették nyaranta két hétre.

Kiszabadulhattam otthonról. Itt, a sötét szobában csönd volt, nem hallatszott veszekedés és vita. Nem volt verés.  Naponta, ahogyan apámat az alkohol lejjebb és lejjebb taszította lelkének sötét és félelmetes bugyraiba. Az agresszió kiváltásához egyre kevesebb utántöltés is elegendő volt. Már arra sem vette a fáradtságot, hogy okot keressen, miért üt. Csak ütött, mert erre volt szüksége.

Ettől szabadultam meg két hétre. Nem kellett rettegnem, milyen állapotban jön haza, ki lesz az első, akit megtalál. Ha én voltam, tudtam, aznapra megkaptam a magamét, innentől kezdve nem vár már rám semmi. Ha én voltam az utolsó, végig kellett néznem, ahogy a többieket elgyepálja, aztán jött az én köröm.

Az sem volt jobb, ha nem vert. Mert akkor énekelt. Nem érdekelte, hogy másnap iskola, tanulni kellene, ő énekelt. A teljes repertoárt előadta. Hangjának szépségétől részegült meg. Nekünk végig kellett hallgathattuk az előadást, mi voltunk a közönség. Akárcsak a verésekhez. Végre kifulladt, eldőlt az ágyon. Anyám óvatosan levetkőztette, mert ha nem volt elég óvatos és felébredt, hirtelen kijózanodva az előbbi kábulatból, végig vert mindenkit. Anyám végül hagyta, aludjon ruhában, inkább, mint az éjszakai megruházás.

A bérház illata adta meg azt a nyugalmat, amit otthon nem kaphattam meg. Nagyanyám, ha tudta is mi zajlik otthon, nem említette. Nem akarta apám és anyám házasságát. Titokban talán kárörvendően nyugtázta, nekem lett igazam, mondtam, nem menj hozzá. Az, hogy olyanok is szenvedtek, akik nem érdemelték, nem hatotta meg. Nem volt kedves, vagy elnéző anyámmal, velem, és a testvéreimmel. Nagyanyámat a lélek, és annak finom rezdülései hidegen hagyták. Volt, hogy napokig nem szólt nagyapámhoz, aki ettől rettenetesen szenvedett. Ha kifejezésre juttatta, hogy igényelné a felesége figyelmét, nagyanyám tovább ritkította kettejük amúgy is laza kapcsolatát. Még kevesebbet szól hozzá.

És mégis, ez százszor jobb volt annál, amit otthon átéltem. Csend volt. A sötét szobában az ablak mellett ültem, és olvastam, vagy elmentem a Városmajorba, leültem egy padra, Bámultam a körülöttem sétáló embereket, a gyerekeket, akik hintáztak, homokoztak, vagy fogócskáztak.

Nagyapám fájdalmát csak felnőttfejjel értettem meg, amikor a férjem könyörgött, mondjam el, ha valami bánt. Durcáztam, nem tettem. Minél jobban kérlelt, annál dacosabb lettem, és nem szóltam. Kicsinyes és gonosz voltam. Ahogy öregszem, villan fel előttem egyre gyakrabban nagyapám, ahogy ül a homályos szobában. Nézi a halakat. Ők sem szólnak, mint nagyanyám. Akkor értettem meg, a büntetés, az, hogy nem szólsz a másikhoz, lehet ugyan olyan kegyetlen és fájdalmas, mint a verés. 

 Apám vert, nagyanyám nem szólt. Én szimplán csak hülye voltam. Túl jó dolgom volt a házasságomban. Szerető, és mindig mindenben támogató férjem volt.  Akkor, amikor benne éltem, nem értékeltem kiegyensúlyozott, nyugodt és félelem nélküli napjaimat.

 A bérház illatát egyre gyakrabban próbálom mostanában felidézni.  Feloldozást keresek apám, nagyanyám és a saját bűneimre. Arra, hogy emberi gonoszság kimeríthetetlen, ha a szeretteink eltiprásáról van szó.  De a bérház illata eltűnt, nincs feloldozás.