A bérház illata

Nagyszüleim Budán laktak, a Fény utcai piachoz közel, egy hatemeletes bérház félemeleti szintjén, anyám húgával és az ő családjával.

A szoba, ahol nagyanyám és nagyapám élt, a körfolyosóra nézett. A felette tornyosuló öt emelet miatt verőfényes és tündöklő nyári napokon is sötét volt. Ők ketten ebben a sötétségben éltek, csak este kapcsoltak világítást.

Nagyapám magányosan üldögélt a homályos szobában. Akváriumokat telepített az ablakok elé, és a halakat nézte hosszú órákon keresztül. Az akváriumok tetején nem volt világítás. A halak nem értették a spórolást, fény nélkül inkább elpusztultak. A harmadik alkalom után nagyanyám végre belátta, olcsóbban jönnek ki, ha a halak kapnak mesterséges fényt. Három ötven literes akvárium teljes állományát kellett kidobni, és újra megvenni a halakat, azért, hogy az akváriumok tetejére halovány lámpácskák kerüljenek.

Nagyanyámat nem érdekelték a szobai fényviszonyok, mert napjainak nagy részét a konyhában töltötte. Három unokára, a nagynénémre, annak férjére, és a saját, akvárium előtt üldögélő urára kellett főzni. Alig fejezték be a reggelit, már kezdődött az ebéd készítés. Nagyanyám különleges kapcsolatban állt az idővel. Emiatt az ebéd három óra előtt soha nem készült el. Azután jött a vacsorára készülés, ezek között a mosogatás, másnap reggel indult az egész előről.

Ha ezekkel végzett, és maradt valami szabad ideje, ment a dolgára. Korábbi munkahelyére például, a Sörgyárba, ahol a maradék söröket üstökbe összeöntötték, ezt a dolgozóknak csatos üvegbe kitöltötték. Sörjegy ellenében a gyárban dolgozók és a nyugdíjas, egykori dolgozók, havonta kétszer, tíz két literes üveget kaptak, mindössze fillérekért. Apám megesküdött, hogy ennél jobb sör a világon nincs.  Tekintettel masszív alkoholizmusára, el kell fogadnunk ezt az ítéletet.

A bérház illata. Igen, illata volt, legalábbis akkortájt, amikor a nyarak egy részét nagyszüleimnél töltöttem. Nekifeszültem a nagy és nehezen nyíló kapunak, beléptem az előtérbe.  Keskeny lépcsőkön kellett felmászni a félemeletre. Az első néhány lépcsőfok után még egy enyhe jobb kanyar is nehezítette a feljutást az első szintre.  A további emeletek lépcsői szélesek, kanyargás mentesek voltak. Ezeken többen is elfértek egymás mellett, a szembe jövők kényelmesen ki tudták kerülni egymást. Ez a félemeletre vezető lépcsőn lehetetlen volt. A lift sem állt meg ezen a szinten, az ajtaját csak és kizárólag a házmester nyithatta ki. Súlyos betegség, komoly mozgásszervi probléma indokolta, amikor a lift használatát az itt lakóknak engedélyezte.

A bérház illata. A kapun belépve rögtön megcsapott az illat, amit azóta sem éreztem, pedig felnőttként hosszú éveket éltem belvárosi bérházakban. Azoknak nem volt illata.

Azt gondolom, isten a teremtés munkában töltött hat, majd a hetedik, pihenésnek szentelt napja után szórakozásra vágyott volna. Feladatot keresett magának.  A budai bérház különleges illatának a megalkotása és szinten tartása hosszú évekre adott elfoglaltságot a mindenhatónak. Nem fövő étel, nem szemét rothadó szaga, hanem valami különleges, a kövekből áradó, évtizedek alatt összeért és saját kellemetességébe beleszerető, önmagát nap-nap után újra alkotó illattal sikerült az úrnak a budai bérházat megajándékoznia. Mintha az összes, valaha itt élt lakóból kiáramló, kellemes kipárolgást összegyűjtötte volna, és a félemeleti lakók sötétbe burkolódzó szobáinak árnyainak, bánatába és reménytelenségébe akart volna vígaszt nyújtani.

A bérház illata, a sötét szoba, a sápadtan pislákoló körték az akváriumok felett, a béke szigetét jelentették nyaranta két hétre.

Kiszabadulhattam otthonról. Itt, a sötét szobában csönd volt, nem hallatszott veszekedés és vita. Nem volt verés.  Naponta, ahogyan apámat az alkohol lejjebb és lejjebb taszította lelkének sötét és félelmetes bugyraiba. Az agresszió kiváltásához egyre kevesebb utántöltés is elegendő volt. Már arra sem vette a fáradtságot, hogy okot keressen, miért üt. Csak ütött, mert erre volt szüksége.

Ettől szabadultam meg két hétre. Nem kellett rettegnem, milyen állapotban jön haza, ki lesz az első, akit megtalál. Ha én voltam, tudtam, aznapra megkaptam a magamét, innentől kezdve nem vár már rám semmi. Ha én voltam az utolsó, végig kellett néznem, ahogy a többieket elgyepálja, aztán jött az én köröm.

Az sem volt jobb, ha nem vert. Mert akkor énekelt. Nem érdekelte, hogy másnap iskola, tanulni kellene, ő énekelt. A teljes repertoárt előadta. Hangjának szépségétől részegült meg. Nekünk végig kellett hallgathattuk az előadást, mi voltunk a közönség. Akárcsak a verésekhez. Végre kifulladt, eldőlt az ágyon. Anyám óvatosan levetkőztette, mert ha nem volt elég óvatos és felébredt, hirtelen kijózanodva az előbbi kábulatból, végig vert mindenkit. Anyám végül hagyta, aludjon ruhában, inkább, mint az éjszakai megruházás.

A bérház illata adta meg azt a nyugalmat, amit otthon nem kaphattam meg. Nagyanyám, ha tudta is mi zajlik otthon, nem említette. Nem akarta apám és anyám házasságát. Titokban talán kárörvendően nyugtázta, nekem lett igazam, mondtam, nem menj hozzá. Az, hogy olyanok is szenvedtek, akik nem érdemelték, nem hatotta meg. Nem volt kedves, vagy elnéző anyámmal, velem, és a testvéreimmel. Nagyanyámat a lélek, és annak finom rezdülései hidegen hagyták. Volt, hogy napokig nem szólt nagyapámhoz, aki ettől rettenetesen szenvedett. Ha kifejezésre juttatta, hogy igényelné a felesége figyelmét, nagyanyám tovább ritkította kettejük amúgy is laza kapcsolatát. Még kevesebbet szól hozzá.

És mégis, ez százszor jobb volt annál, amit otthon átéltem. Csend volt. A sötét szobában az ablak mellett ültem, és olvastam, vagy elmentem a Városmajorba, leültem egy padra, Bámultam a körülöttem sétáló embereket, a gyerekeket, akik hintáztak, homokoztak, vagy fogócskáztak.

Nagyapám fájdalmát csak felnőttfejjel értettem meg, amikor a férjem könyörgött, mondjam el, ha valami bánt. Durcáztam, nem tettem. Minél jobban kérlelt, annál dacosabb lettem, és nem szóltam. Kicsinyes és gonosz voltam. Ahogy öregszem, villan fel előttem egyre gyakrabban nagyapám, ahogy ül a homályos szobában. Nézi a halakat. Ők sem szólnak, mint nagyanyám. Akkor értettem meg, a büntetés, az, hogy nem szólsz a másikhoz, lehet ugyan olyan kegyetlen és fájdalmas, mint a verés. 

 Apám vert, nagyanyám nem szólt. Én szimplán csak hülye voltam. Túl jó dolgom volt a házasságomban. Szerető, és mindig mindenben támogató férjem volt.  Akkor, amikor benne éltem, nem értékeltem kiegyensúlyozott, nyugodt és félelem nélküli napjaimat.

 A bérház illatát egyre gyakrabban próbálom mostanában felidézni.  Feloldozást keresek apám, nagyanyám és a saját bűneimre. Arra, hogy emberi gonoszság kimeríthetetlen, ha a szeretteink eltiprásáról van szó.  De a bérház illata eltűnt, nincs feloldozás.