Ma halt meg anyám

Ma halt meg anyám. Ülök a felszálló repülőn. A pilóta elhadarja nekünk az információkat a repülési magasságról és az időjárásról. Amíg a lámpa világít az öveket ne csatoljuk ki.  Jó utat kíván.  A felhők fölé emelkedünk. Az utaskísérők megkezdik a frissítők felszolgálást. Mögöttem házaspár, sírdogáló babával, a szülők nyugtatgatják.     

Az elmúlt hetek eseményein tűnődöm. A pillanaton, amikor rájöttem, hogy anyám halála hamarosan bekövetkezik. A felismerés utáni napok.

Sem szomorúságot, sem pedig fájdalmat nem érzek. Anyám halálának a napján töltöttem be a huszonegyedik életévemet. Ő ezen a napon lett volna negyvenöt esztendős.

Anyám szép volt és aberrált. Sétáltunk az utcán, a férfiak leplezetlenül bámulták. A melósok az állványokon álltak, meglátták, füttyögtek és sziszegtek. Néha napján még a nők is végig mérték.  A magas sarkú cipőben, hibátlan sminkkel és tökéletes frizurával a csodálók feje felett elnéző anyukát, akinek a kezébe a kisfia kapaszkodott. Aberráltsága a külvilág számára láthatatlan volt.

Hat éves voltam, amikor apám faképnél hagyott bennünket. Nem tudom, sejtette-e anyám beteges tulajdonságát. Azt sem tudom, hogy ez közrejátszott-e abban, hogy a házasságuk hetedik éve után elhagyott bennünket.

A jómódhoz és kényelemhez szokott szépasszony összeomlására fogadott mindenki. Ő ehelyett kihúzta magát, fejét magasra emelte, és legyűrte a világot. És engem is.

Anyám gyógyszerészként végzett az egyetemen. A diploma megszerzése után apám megkérte a kezét. Igent mondott, összeházasodtak. Megszülettem, anyámnak nem kellett dolgoznia, engem nevelt.

Apám távozása után anyám megkereste egykori egyetemi csoporttársát, aki segített neki orvoslátogatóként elhelyezkedni. Megkapta az állást, a férfi megmondta a szívesség árát. Anyám a felkérést ennyivel intézte el: szerintem nem akarod, hogy elmenjek a feleségedhez. A férfi nem próbálkozott többet.

Senki nem sejtette, neki egyedül a kicsi fiára van szüksége. Otthon, a négy fal között gyönyörűséges kis szerelmének nevezett. Simogatott, csókolgatott. Mellette kellett aludnom az ágyban, amit korábban apámmal osztott meg. Hat éves gyerekként eleinte nem, később azonban egyre jobban kezdett zavarni. Kérleltem, engedjen a saját ágyamban, egyedül aludni, de hajthatatlan volt.

Az évek múlásával egyre jobban feszélyezett az, amit tett velem. Szégyelltem magam azért, amit velem művelt. Szégyelltem magam a fájdalomért, amit okozott nekem. Nem tudtam, mit csináljak, kihez fordulhatnék segítségért. Anyám szüleivel nagyon laza kapcsolatban voltunk. Ritkán és rövid időre találkoztunk velük, ők szóba sem jöhettek.

Egy nap váratlan helyről érkezett a megoldás. Ezen a délutánon is, egyedül, otthon, a másnapi órákra tanultam, a leckémet írtam, és a televíziót duruzsolt mögöttem. Néhány szó ütötte meg a fülemet, bántalmazott gyerek, családon belüli erőszak, segítség kérés. Az első mondatok után félbe hagytam a tanulást, a tv elé ültem, és végig hallgattam ez egészet. A mai napig nem értem, ki és miért döntött úgy, hogy ennek a témának koradélután kellett adásba kerülnie.

Anyám későn ért haza aznap. Szokásos esti rutin, mi volt az iskolában, mikor és mit vacsorázzunk, egyebek. Csak egy idő után tűnt fel neki, hogy mélyen hallatok.

–Mi a baj gyönyörű kis szerelmem? Bántott valaki? Az iskolában? Mondd el, segíteni akarok – faggatott. Igen, – feleltem – te bántasz minden nap.

Rám nézett, összeszűkült a szeme, és elindult felém.

–Állj meg – szóltam rá.  Ha még egyszer hozzám érsz, megyek, és segítséget fogok kérni. A mai naptól a saját szobámban, a saját ágyamban fogok aludni, nem érdekel, hogy mit szólsz hozzá.

Sarkon fordultam, és bementem a szobámba. Magamra zártam az ajtót, és elaludtam.

Másnap reggel anyám szótlanul összekészülődött, elment dolgozni. Én elmentem az iskolába. Mire hazaértem, már otthon volt. A kulcs a szobám ajtajából eltűnt.

– Azt hitted, ilyen könnyen megszabadulsz tőlem – nézett rám, és furcsa fény villant a szemében.

Szintet lépett, éreztem, a folytatásban semmi jóra nem számíthatok.  Nem volt veszíteni valóm, blöfföltem.

– Beszéltem az osztályfőnökömmel, és megkérdeztem, ha valamelyik jó barátom arról panaszkodna, hogy otthon a családban bántják, kihez fordulhatna segítségért.  Annyit mondott: üzenem a barátodnak, hogy hozzám például. A többit én majd intézem a gyámüggyel.  Nem faggatott tovább, nekem ennyi is elég volt – fejeztem be a meg nem történt beszélgetést.

Anyám elsápadt.

– Ezt nem tennéd meg, – szólalt meg halkan– nem hoznál ilyen kínos helyzetbe.

–A kínos helyzetet magadnak köszönheted, – feleltem.  Most megyek aludni.  Kérem vissza a szobám kulcsát.  Ha nem állsz le, holnap megkérem az osztályfőnökömet, hogy segítsen – zártam le a beszélgetést.

Persze, nem mondtam igazat, de ő ezt nem tudhatta. Arra azonban rájöttem, retteg attól, hogy szégyenbe kerüljön. Látszólag feladta, de időnként furcsán nézett rám. Azonban egy pillantásom is elég volt, hogy ne folytassa. Nem történt semmi. Így teltek az évek. Tizennégy voltam, amikor véget vetettem ennek a borzalmas helyzetnek, a héten töltöttem be a huszonegyedik életévemet.

Egy hónappal ezelőtt bejött hozzám. Nem bírta tovább. Arra ébredtem, hogy fölém hajol. Már régóta nem zártam az szobám ajtaját, biztonságban éreztem magam. Annyira megijedtem, hogy felpattantam az ágyból és lefejeltem.  Másnap reggel lila monoklival, sírva állta tükör előtt. Nem ment el dolgozni.

Ekkor határoztam el, hogy megszabadulok tőle. Országokat kerestem, amelyekkel nincs kiadatási egyezményünk. Vízumot intéztem, repülőjegyet vettem, készültem az útra.  

A repülőgépem már magasan a felhők felett száll. Elképzelem, mikor a szomszédok rendőrt hívnak, a lakásunkból terjengő rémes szag miatt. Betörik az ajtót, a látványtól mindenki hátra hőköl. A hajdani szépasszony feje szétverve, egykor bájos arcát rászáradt vér takarja. Milyen kár, hogy nem láthatom a jelenetet, gondolom és csendesen elmosolyodok.

Ma halt meg anyám.